2 fejezet - Szalag a szélben

Láttam, hogy a lány szemében felcsillan valami, valami megmagyarázhatatlan, valami, ami halálra ijeszt. Ha nem az iskolában lennék, akkor valószínűleg már régen felkaptam volna a nyúlcipőt, de erre már nem éppen van lehetőségem, beléptem, és mindenki engem figyelt.

- Szóval kit tisztelhetek a későben? - húzza fel a szemöldökét, miközben jelentőségteljesen méreget.

- Én Gwendolyn Snow vagyok, és elnézést a késésért - mondom meghunyászkodva, majd választ sem várva a „babámhoz” megyek, amiken különböző módszereket gyakoroljuk. Elvileg valami hiperérzékeny szál van benne, ami jelzi, hogy mi jó, és mi nem jó a betegnek. Komolyan, egyszer annyira mérges lettem, hogy már csak szadizmusból is kinyírtam. Elmondhatatlan jó érzéssel töltött el.

Visszatérve a jelenbe, amilyen gyorsan csak tudtam, letérdeltem és figyeltem, hogy megint mi jót tanítanak nekünk. A lány szerintem ott folytatta, ahol abbahagyta miattam, mivel egy szót sem értettem a mondanivalójából, de úgy szűrtem le, hogy az Északi törzsről beszél. Amikor van, egy levegővételnyi időm gyorsan körbepillantok, hátha a tegnap esti férfi is a teremben van, de ő nincs itt. Érdekes, pedig tegnap azt hittem, hogy ők egy csomag, vagyis az egyek nem hagyja ott a másikat. Nos, úgy látszik, hogy tévedtem.

- Ha esetleg Snow kisasszony is megtisztelne a figyelmével, akkor kezdhetnénk is a gyakorlatot - hallom meg a nő hangját. - De előbb ismételd meg, hogy mi is a teendő, mielőtt hidegre teszed a páciensedet.

- Hát… ö… - gondolkoztam, de nem jutott eszembe, hogy miről is beszélt, ugyanis tényleg nem figyeltem rá. Hát úgy fest, hogy a meséből áttértünk az óra anyagára, hát kellemetlen. Mindenesetre egy félpercnyi makogás után megmentett, és elismételte, hogy mi is a feladat.

- Szóval még egyszer, a gyengébb kedvéért - milyen kedves. - Felemelem a vizet, de nem is, inkább jöjjön ki valaki és mutassa, miközben én magyarázok.

Igen, menjen ki valaki, hogy rólam végre leszálljon, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a tegnapi miatt viselkedik velem ilyen furcsán, pedig az nem volt több, mint egy optikai csalódás, mert én vízidomár vagyok és nem tűz, ez ilyen egyszerű.

- Snow kisasszony, jöjjön csak ki - mondja, miközben valami ravasz vigyor kerül ki az arcára. Hallom, ahogy a társaim halkan kuncognak, mivel, ha én kimegyek mutogatni, az rendszeresen viccesen szokott végződni, mivel folyton elrontok valamit, vagy éppen… á hagyjuk, a lényeg, hogy megint leégetem magam, csak most nem fogom azt hallani, hogy; „Bezzeg Rose, ezt egyből meg tudta csinálni”. Igen, mivel Rose-ban minden megvan, ami a szüleimben jó, én meg kaptam a selejtes tulajdonságokat kaptam. De komolyan, eddig semmi pozitívat nem találok magamban, és ahogy gyakran észreveszem a szüleim se sokat, mert otthon is ez a Rose mánia megy.

Persze, nem akadékoskodom, szolgálatkészen kimegyek és letérdelek a bábu elé, majd epedve várom, hogy végre túl legyek a mai kínzáson. Nem tudom, hogy mit találhatott ki a nő, de ahogy ránéz, sejtem, hogy nekem csak rossz lehet. Komolyan, rá van írva a homlokomra, hogy CÉLTÁBLA, mert szerintem nem, vagy egyszerűen csak én látom a feladatot.

- Szóval felemeljük a vödörben lévő víz felét. Széthúzzuk, majd cseppekre bontjuk. Megnyújtjuk őket, végül jégcsapokká fagyasztjuk - ez utolsó mondatrészig mindenki csinálta azt, amit mondott, amikor azonban kimondta a fagyaszás szót többen felsikoltottak, párembernek megszakadt a koncentrációja, és volt olyan, aki meg se rezdült. Én pedig csak ültem, és vártam, hogy mi lesz, miközben az őrre sandítottam, ki a szokásos alvó állapot helyett gyanúsan méregette a lányt.

- Camille kisasszony - szólal meg végül a tanárnő. - Itt, nálunk szigorúan tilos a fagyasztás, ugyanis azt a támadó technikák közé sorolják, így kérem. tanítson valami mást a gyerekeknek.

- Cöhh - horkant fel egyet nem értően. - Ez egy egyszerű mozdulat, ami nagyon hasznos, mi odaát napi szinten alkalmazzuk. Így nem hátrálok meg, ma én tanítok nem maga.

- Kisasszony, amennyiben itt fagyasztásra kerül sor, attól tartok, hogy el kell önt fogatnom.

- Márpedig itt fagyaszás lesz, ha tetszik, ha nem. És ön engem nem bánthat, különben elég csúnyán megjárja - fenyegetett meg csípőből egy tűzidomárt.

Mi az osztállyal csak tátott szájjal néztük a pimaszságát, hogy, hogy meg így visszaválaszolni. Ha mi lennénk a helyében, biztosan már nem lennénk itt, hanem úton lennénk a börtönsziget felé. De, ahogy elnéztem az őrt ő sem tudta hová tenni ezt a viselkedést. Neki is kellett pár pillanat, mire magához tért, amikor ez megtörtént jól láthatóan elkezdett az arca vörösödni, és én komolyan azt hittem, hogy megtámadja a lányt. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be rajta. Illetve nem egy férfi, hanem a férfi, ugyanis ő volt a tegnap esti történet másik főszereplője.

- Alexander úr - kiáltott fel meglepetten az őr, majd lázasan meg hajolt.

Ebből mindenki tudta, hogy egy nemes tűzidomárral van dolga. A tanárnőnek meg sem kellett szólalnia, mi egyből felpattantunk és a földig hajoltunk, legalábbis mindenki más, mivel amikor éppen meghajolni készülten Camille a mellkasomra tette a kezét, a viselkedéséhez, pedig csak egy mondatott fűzött hozzá.

- Neked nem kell meghajolnod, sőt, előtted kéne, hogy hajlongjanak.

Inkább nem kérdezek rá, csak próbálok előre dőlni, de nem megy, mivel a lánynak nagyon erős a keze. Komolyan, nem tudom, hogy mit csinál szabadidejében, de biztosan sokat eddz rá. Én viszont nem akarom feladni, így éppen rá akarok szólni, hogy tudja már mi az illem, amikor látom, hogy diadalmasan csillog a szeme. Pontosan úgy, mint annak a gyereknek, aki most fejtette meg a világ legnehezebb rejtvényét. Először nem tudom, hogy ez kinek szól, de amikor követem a szeme irányát látom, hogy az imént belépő tűzidomárnak szól, aki csak unottan forgatja a szemét.

Ez mind össze egy rövid pillanat alatt játszódik le, mivel mire észbe kapok már mindenki ismételten a helyén ül, csak én állok bénultan, semmit sem értve. Persze, a kutya sem foglalkozott velem, mivel mindenki feszülten várta, hogy mi lesz most. Senki, sem mert megszólalni. A vízidomárok leszegett fejjel nézték a padot, pont úgy, ahogy tanították nekik, ahogy nekem is kellett volna tennem, de nem tettem, pont úgy, ahogy Camille sem. Igazából csinálni akarta, amit kell, de sokkal érdekesebbnek ígérkezett figyelni és nem csak hallgatni a történéseket.

- Uram, kérem mondja meg nekem; Tényleg igaz, hogy északon használnak fagyasztást is a gyógyításhoz?

Erre a kérdésre a kérdezett felhúzza a szemöldökét, majd Camille-re néz, aki alig láthatóan megvonja a vállát, miközben hamiskásan mosolyog, látszik rajta, hogy abszolút nem félt, mintha nem is ugyan azokban az eszmékben nőtt volna fel, mint mindenki ezen a világon, aki nem tűzidomárnak születik.

- Igen - feleli végül elég hanyag hangsúllyal. -  Ez probléma?

- Természetesen nem uram - hajol meg még egyszer, majd felénk fordul. - Ez esetben folytathatja - mondta úgy, mintha egy kutyának beszélne. Ahogy ezeket kimondta láttam, hogy Camille ökle megfeszül, mintha készülne valamire, de végül kiengedte a kezét és a többiek felé fordult.

- Akkor mindenki folytassa onnan, ahol abbahagytuk.

Mivel ez nekem is szól, visszatérdelek a bábu mellé és csinálom a dolgokat. Őszintén; egészen jól meg, sőt, a fagyasztós rész nekem sikerül a legelőszőr, aminek kifejezetten örülök.  A többiek szenvednek vele egy kicsit, de hellyel-közzel mindenkinek egészen jól sikerül Camille segítségével. Ez után még megtanulunk egy vízvezetős technikát, ami nem tudom, hogy mire jó, de valamire biztosan. Ez az óra egészen gyorsan elmegy. Amikor végzünk, szinte sajnálom, hogy vége, de csak szinte, mivel még mindig szívből gyűlölöm a gyógyítást.

- Gwendolyn kérlek, maradj, és takaríts ki, meg pakolt össze a vödröket, úgy, ahogy szoktuk, vagyis a késő szokta - szól utánam a tanárnő.

Komolyan, kezdtem benne reménykedni, hogy elfelejti, hogy ma nem kell, de ha igen, akkor csinálom. Így egy nagy sóhaj kíséretében elkezdem a vödörben maradt vizeket egy másba öntögetni. A tanárnő halkan duruzsol mögöttem a vendég oktatóval, majd váratlanul felkiált.

- Jaj, igaza van, teljesen meg is feledkeztem róla. Kérem, várjon meg, mindjárt visszajövök, te meg Gwendolyn szedd a lábad - hagyja el a termet.

Inkább nem is reagálok rá, csak folytatom azt, amit eddig csináltam, valamint igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy a szobában tartózkodó két ember minden mozdulatomat árgus szemekkel lesi. Amikor a vödrökkel kész vagyok, akkor gyorsan kiöntöm a vizeket, majd a helyükre rakom őket. A mai sokkal macerásabb feladat a felmosás lesz, mivel a jeges dolog miatt rengeteg víz kerül a földre. Így alázatosan elkezdem felitatni, majd, amikor megtelik a felmosórongy, kicsavarom belőle a felesleget. Faramuci és fárasztó munka ez, de megszokja az ember, ha sokszor késik.

- Vízidomár vagy, lehetne ezt egyszerűbben is - szólal meg Camille.

Inkább nem reagálom le a mondani valóját, csak folytatom a munkát. Nincs ahhoz elég türelmem, de úgy tűnik, hogy ez őt, egy picit sem zavarja, sőt, még folytatja is.

- Komolyan, sokkal gyorsabban végezhetnél, ha használnád az erődet. Akár a vizet, akár a tüzet - mondja úgy, mintha, csak az időjárásról beszélne. Mondanom sem kell, hogy ennek a mondatnak a hallatára úgy pördülök meg a tengelyem körül, mintha valaki megégetett volna.

- Szóval erről van szó, a tegnapról? Nem tudom, hogy mit hiszel, de biztosan nem azt láttad, amit. Ez csak egy optikai csalódás volt, ott gyakran megesik - vonom meg a vállam, mintha az lett volna az ezredik alkalom, pedig nem az volt, és még most is beleborzongok, ha rágondolok.

- Persze, én meg a Jézuska, a Télapó, a Fogtündér és a Húsvéti nyuszi vagyok vegyítve - mondja gúnyosan. - De tudod mi az érdekes, én nem érzem magam ezeknek a keverékének, viszont ha én nem vagyok keverék, akkor te hazudsz. Ha pedig hazudsz, akkor te vagy az Avatar.

- Ezt most jött? - kérdezem, miközben remeg a kezem.

Ez a tény - mert lassan már az - sokkal rosszabbul érint, mint hittem. Ez tegnap nekem is átfutott a fejemen, de levetettem és most is elvetem, mivel tudom, hogy csak képzeltem, nem idomíthattam tüzet, nem lehetek én a kiválasztott, ez szembemenne mindennel, amit eddig tanultam, hittem. És ha én vagyok, akkor… akkor nem tudom, de nem én vagyok.

- Szerintem veszett ügye, hagyd, úgyse fogja fel.

- Persze, mert hagyni fogom az Avataromat elmenni, persze. Ő az utolsó reményem az igazam, ő az, aki bizonyítja, hogy igazam volt. Szóval nem fogom itt hagyni.

- Márpedig nem fogod tudni kényszeríteni - vonta meg a vállát, mint akit innentől kezdve nem érdekel. Én ezt vettem le belőle. Mindenesetre kifejezetten zavart, hogy úgy beszélnek rólam, mintha itt se lennék, mert lehet, hogy meglepi őket, de itt vagyok.

- Szóval kicsi lány velünk kell jönnöd - mondja, majd közelebb lép, hogy megfogja a karomat. Nem tudom, hogy miért. Talán az előbb elhangzott mondatok miatt elrántom a kezem, ekkor olyan dolog történik, ami végleg pontot tesz a dolgokra, ugyanis a hirtelen rántás helyén egy tűzcsóva marad, ami majdnem megégeti a lányt. De ahelyett, hogy mérges lenne, hogy majdnem megégettem csak tudálékosan elmosolyodik.

Én nem várom meg, hogy mit mond, vagy mondana, esetleg mondanának, inkább kiszaladok a teremből, a házból jó messzire onnan. Valószínűleg vannak olyanok, akik örülnének, ha most ott álltak volna, és tüzet idomítottak volna, de az nem én vagyok. Én annak sem örülök, hogy egy elemet irányítani tudok, nem hogy négyet. Tudom, hogy hová visz a lábam, oda, ahol tegnap minden megváltozott, mivel most nem kell félnem, hogy ott találok valakit, aki alkalmatlankodik.

A Zátony, most csendes, már amennyire az lehet, egy olyan hely, ahol folyton zúg a víz. Egy nagy sóhaj kíséretében leülök az egyik kiálló sziklára, ami pontosan a víz fölé nyúlik. Szeretek itt ülni, valahogy meg nyugtat általában, de nem most.

- Ez most valami rossz, kozmikus tréfa, ugye? - kiáltok fel az égre. Nem tudom, hogy mennyire hiszek istenben, de ha létezik, akkor valószínűleg most istenien jót röhög magában rajtam. Ha komolyan képes az én kezembe rakni a béka sorsát, akkor megőrült, de komolyan.

- De végül is mindegy - sóhajtok a semmibe. - Én nem fogok világmegmentősdit játszani - éppen, amikor ezt mondom ki egy hullám csap fel a sziklán magával hozva valami piros cafatot, ami ismerősnek tűnik régről, nagyon régről. Eleinte el sem akarom hinni, hogy tényleg az, pedig azt hittem, hogy régen elveszett. Bár… talán jobb is lett volna, így eszembe jut az a délután…

„Emlékszem, éppen a nővéremre voltam halálosan mérges, aki megint hozta a formáját és porba tiport minden igyekezetet, amit tettem, a szüleim agyon ajnározták, én meg megint végighallgathattam a prédikációt, hogy én miért nem tudok olyan lenni, mint ő az én koromban. Már annyira idegesített, hogy megszöktem. Persze, nem komolyan, 13 évesen az ember semmit sem gondol komolyan, így csak mentem előre, amerre tudtam. A szél hirtelen támadt fel, és ezzel kiröpítette a szalagot a hajamból, ami eddig összefogta. Nem volt olyan fontos, de én azért utána eredtem. Akkor találtam rá erre a kis zátonyra, és Rá. Éppen ott állt, hol most ülök és nézte a messzeséget. Pont a lába mögé fújta a szél a szalagot. Először haboztam oda menni, mivel éreztem, hogy nem kéne, de valami gyerekes ragaszkodás miatt kellett nekem az a tárgy, így szépen, lassan elkezdtem lopódzni. Már azt hittem, hogy megúszom, nem vesz észre. A kezemben volt a kis tárgy, amikor megfordult. Úgy ugrottam hátra, hogy majdnem kiugrott a szívem is a helyéről. Amikor ránéztem már tudtam, hogy idősebb nálam és azt is sejtettem, hogy nem idevalósi, mégis, ahogy rám mosolygott volt benne valami megnyugtató, valami más.

- Jól vagy? - kérdezte, miközben a kezét nyújtotta felém. Én haboztam egy pillanatig, majd elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon a földről.

- Igen, csak ezt - mutattam fel a kis piros tárgyat - elvitte a szél, én meg utána mentem és pont ide fújta. De te nem idevalósi vagy, tehát honnan jöttél, és mi a neved? - támadtam neki egyszerű és gyermeteg kérdésekkel.

- Valóban nem vagyok idevaló, csak átutazóban vagyok, és ez a hely nyugodtnak tűnt. Messziről jöttem, azt neked nem feltétlen kell tudnod, hogy honnan és David a nevem. Nos, téged hogy hívnak, mert ha jól sejtem, te itt laksz a Déli-sarkon?

- Igen, itt lakom és a nevem Gwendolyn.

És ez így folytatódott estig, én kérdésekkel bombáztam, amik olyan semmitmondóak voltak, szinte semmit sem tudtam meg róla, mégis mindent. Tudtam a kedvenc színét, ételét és ehhez hasonló dolgokat. Ő nem sokat kérdezett, csak válaszolt. Azt hiszem az volt életem egyik legboldogabb napja, de a szalagot elveszettem.”

Igen, pontosan ez az emlék jut eszembe akkor, amikor erre a kis foszlányra meredek, amit az óta kapdos a víz. Olyan megviselt és régi, de még mindig bírja. Ahogy így elbambulva nézem, miközben annak a bizonyos napnak az emlékei kavarognak a fejemben, hirtelen a szél megint kikapja a kezemből és felviszi az égre. Ahogy így nézem, rájövök, hogy jelen pillanatban pont olyan vagyok, mint az a szalag a szélben. Nem ellenkezhetek, hagynom kell, hogy vigyen a szél, a húzat, a fuvallat, a bármi. Most már nincs választásom, mint ahogy annak a szalagnak sincs, csak sodródhat arra, amerre viszi a szél. Minden esetre jobb lenne, ha elindulnék hazafelé, mivel kezd alkonyodni, így is sötétlesz, mire hazaérek.

Sajnos elszámoltam magam, így mire kiérek a végtelen hómezőre, már korom sötét van. Nem zavartatom magam egészen addig, amíg egy farkas vonyítást meg nem hallok. Tavaly, amikor még rendes suliba is járnunk kellett tanultuk, hogy ezek az állatok mindig falkában járnak, és este cserkészik be áldozataikat. Egy rövid ideig reménykedem benne, hogy nincs igazam, és ez csak egy eltévedt példány, de tévedek, mivel nem sokkal ezután meg is hallom a többi üvöltését is. Na, ekkor már futásnak eredek, de nem jutok messzire, mivel egy fehér árny ugrik elém. Sikoltva esem hátra, és megpróbálok visszafelé futni, de nem jön össze, mivel egy az előzőhöz hasonló állat ugrik elém. Amikor legközelebb feltápászkodom, azt látom, hogy körül vagyok véve. A farkasok rám vicsorognak, és esélyes, hogy ma este farkas kaja leszek. Hát, azt hiszem az enyém a legrövidebb Avatari pályafutás, már ha ezt lehet annak nevezni. Mindenesetre pont abban a pillanatban hunyom be a szemem, hogy az előttem lévő habzó szájú állat elrugaszkodik…