8 fejezet - Út a vonaton

Sziasztok!

 Nem szoktam megjegyzéseket írni a fejezetek elejére, de most muszáj, mert bocsánatot kell kérnem. Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, míg elhoztam ezt a fejezetet, ígérem, hogy a következő hamarabb fog jönni^^ De nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasás.

✤✤✤

Komolyan nem tudom, hogy mi történik körülöttem, csak a földön fekszem, és látom, ahogy csöpög az arcomról a vér. Nem tudom, hogy az enyém-e, vagy nem. Semmit sem tudtam, csak azt, hogy meg akartak támadni, hogy szándékosan az életemre akartak törni, és megölni. Nem vagyok én ilyen értékes, vagyis nem akarok ilyen értékes lenni, semmi értelme nem lenne, semmi.

- Gyere - rángat fel a földről David.

Amikor ránézek, látom, hogy vérzik a keze. Szóval az ő vére volt rajtam, ő húzott félre. De miért? Neki kifejezett érdeke, hogy meghalljak, hogy ne létezzek, hogy megszűnjek létezni, de segített, sőt, megmentette az életemet, mert egyedül az életben nem intézem el ezt a csávót, az egyszer biztos.

Igazából a lábaim magamtól mozognak, miközben az előttem futó erősen szorítja a csuklómat, mintha attól félne, hogy ha egy percig nem figyel oda, én elesem, elbotlom és a bérgyilkos kezére juttatom magam, ámbátor, ha jobban belegondolok, ez igaz is.

- Aleccel jöttél ugye? - kérdezi váratlanul.

- Igen - mondom, mert már bármit válaszolhattam szerintem, már régen tudta ezt az infót. Éppen kérdezni akartam még valamit, de megint megragadta a csuklómat és tovább rántott. Komolyan elfogott a késztetés, hogy közlöm vele; nem vagyok marionett baba, nem kell engem ráncigálni, de végül visszafogtam magam, mivel komolyan jólesett, az érintése. Tudom, egy elmebeteg vagyok, hogy ezt gondolom, és tudom, hogy valószínűleg most megyek bele egy Rómeó és Júlia történetbe, de nem különösebben érdekel, komolyan nem. Nem tudom, hogy mióta menekülhettünk, de váratlanul egy tűzcsóva hasított el mellettünk a támadónk irányába. Ezen komolyan meglepődtem, így felkaptam a fejem, így szembetalálhattam magam Aleccel, Camilleval és Mariával. Persze, ők velem ellentétben tapasztalt idomárok és lazán elintéznek egy ilyen támadót, hát ez van.

- Nem hiszem el - rázta meg a fejét Camille. - Tudtam, hogy nem szabadott volna elengedni téged, tudtam. Valahogy emberfelettien nagy képességed van arra, hogy bajba keveredj. Komolyan. Nem hiszem el. - nézett rám vádlón, miközben én lehajtottam a fejem, mivel időközben ketten maradtunk, mivel a többiek elmentek elintézni a támadómat, vagy egyszerűen csak nem akarták végignézni, ahogy Camille megszégyenít.

- Saj… Sajnálom - mondtam és tényleg nagyon sajnáltam a történteket, mert nem akartam, hogy ez legyen belőle, én komolyan csak szét akartam nézni a vonaton.

- Hát sajnálhatod is, felfedted magad az egyik legnagyobb ellenséged előtt, és minket is bajba sodortál. Nem kértünk tőled mást, csak diszkréciót, csak azt. Mi volt ebben olyan nehéz?

- Semmi, csak…

- Csak? Csak mi, csak túl béna vagy hozzá, hogy véghez vidd, remek, meg vagyunk áldva egy béna Avatarral, remek ennél rosszabb nehezen jöhet. Ja de jöhet, a világvége, amit neked kéne megakadályoznod…

- Szerintem kezd egy kicsit túl durva lenni - halottam meg David hangját, ami őszintén meglepett, nem is hittem, hogy érdekli, mi történik velem. Azzal pedig inkább igyekeztem nem foglalkozni, hogy miért is jött vissza, mivel éppen az előbb ment ki.

- Maga fogja be, semmi köze hozzá, hogy hogy beszélek vele, az én dolgom - kiabált rá Camille a tűz hercegére is.

- Lehet, hogy nincs, de azt azért mégsem nézem ölbe tett kézzel, ahogy megsirat egy gyereket - mondta, nekem meg csak ekkor esett le, hogy tényleg könnyezem, bár az kifejezetten szíven ütött, hogy „gyereknek” titulált.

- Ó… milyen nagylelkű, ezt nem nézi ölbe tett kézzel, de azt bizonyosan fogja, amikor halálra kínozzák, majd a végén megölik nem? Na, hallgatom, mert maga sem jobb, mint a tűz összes többi kutyája - kiabálta tovább Camille.

- Alec leállíthatnád a barátnődet, kezd kicsit nagyon idegesítő lenni, olyan mint egy sipákoló kutya - igazából, ahogy ezt David kimondta elszabadult a pokol, ugyanis Camille majdnem neki esett. Szerintem mind a hárman feléje ugrottunk, hogy nem csináljon olyat, amit később mindannyian megbánunk.

- És most mit tervezel tenni? - törte meg a feszült csendet Alec.

- Elmehettek, de nem örökre. Egy vonaton nem olyan izgalmas a hajsza, mint a fővárosban - mondta gonosz vigyorral, majd otthagyott minket.

Mind megdermedtünk, mert tudtuk, hogy mire gondol. A főváros nagy, és mi nem ismerjük vele ellenben. Neki ez egy izgalmas hajsza lesz a dicsőségért, nekünk meg egy hajsza lesz az életünkért, vagyis csak nekem, mert elsősorban engem akar és nem őket. Persze, ha most közlöm, hogy egyedül folytatom valószínűleg nem engednek, így el kell tűnnöm, észrevétlenül, egyik éjszaka. Igen, minden bizonnyal az lesz a legjobb ötlet.

- És most mihez kezdünk, hogy ő királyi felsége tudja, hogy Gwen az Avatar? - kérdezte meg váratlanul Harry, akit eddig észre sem vettem.

- Nos, elbújunk egy olyan helyen, ahová a királyi család keze nem ér el.

- Olyan is van? - néztem meglepetten Alecra, aki bólintott. Na, mindenre számítottam, csak erre nem. A királyi család keze még a két sarokra is elér, akkor hogy lenne olyan hely, ahová nem, főleg az ország fővárosában, ez nekem kicsit nagyon abszurd. Sőt, nagyon abszurd, de nem baj, ők legalább biztonságban lesznek, én meg majd elboldogulok valahogy.

- Ajánlanám, hogy mindenki aludjon. Éjszaka fogunk megérkezni, és nem lenne túl kifizetődő, ha mindenki hulla fáradt lenne, mivel sokat kell majd gyalogolni - mondta Alec tárgyilagos hangon, mire Harry fújtatott egyet mellettem, de csinálta, amit a másik tűzidomár fiú mondott. Én nem voltam álmos, inkább izgatottnak mondtam volna magam, ugyanis megszületett életem első, komoly, igazi terve. Oké, nem a legzökkenőmentesebb terv, de akkor is működhet, kis szerencsével. Mindenesetre nem akarok feltűnést kelteni, így én is visszamegyek a székemhez, összekucorodom rajta, majd legnagyobb meglepetésemre azonnal álomba merülök.

A vonat zökkenésére ébredek. Ahogy lassan kinyitom a szemem, félhomály dereng fel előttem. Kell egy rövid idő, mire ki tudom venni a formákat, személyeket. Ahogy jobban körülnézek meg kell állapítsam, hogy valaki betakart, de nem csak engem, hanem mindenkit. Harryt, aki a mellettem lévő székben alszik, Marie pedig mellette. Velünk szemben pedig Camille és… és senki más. Alec nincs vele. Erre a tényre felhúzom a szeme, de nem zavartatom magam, gondolom, majd visszajön. Szívem szerint visszafeküdnék, de kintről olyan halk morajlás zaja üti meg a fülem, amit eddig észre sem vettem. Tudom, sőt, érzem, hogy nem kéne rá oda figyelnem, de túl kíváncsi természetem van ahhoz, hogy ezt ne tegyem, így szépen, halkan kikászálódom az ágyról, magam köré tekerem a pokrócot, mivel hideg van, és szépen, lassan kisurranok az ajtón. A hangok még kint sem nyernek jelentést, de a nesz és a motozás felerősödik. Lassan, nagyon lassan közeledem a forráshoz.

- Értem, szóval, miért is csinálod ezt? - hallom meg az első értelmes mondatot és ismerem fel a herceg hangját.

Komolyan, ha lenne józan eszem, most lapos kúszásban másznék vissza az „ágyamba”, de ilyen váddal sosem éltek ellenem, így inkább jó erősen a falhoz simulok, és várom a beszélgetés folytatását.

- Mert fontos nekem, akár ki akármit mond - válaszolja Alec, mire nekem a kezem a szám elé kell kapnom, hogy nem szóljak bele, és kérdezzem, meg hogy miről, vagy inkább kiről beszél. - De ezt a kérdést fel tehetném neked is. Szóval?

- Mert nem akarom, hogy baja essen, túlságosan fája, még akkor is, ha… á mindegy, szóval érted, minek magyarázkodjak neked. Azt hiszem, ha Pang mester látna minket, csak annyit mondana, hogy ő megmondta.

- Igen, ez nagyon valószínű, ő már akkor mondta, hogy szép jövő várna ránk, ha nem lennék ennyire… mit is mondott?

- Önfejűek, saját akaratúak, öntörvényűek. Válogass Alexander úrfi, válogass - mondta az utolsó mondatot erezhetően gúny hangon.

- Nem vicces. David herceg, nem vicces - folytatta Alec is, majd mind a ketten elnevették magukat.

Na, erről ennyit. Most már biztos vagyok benne, hogy a fiúk is szoktak pletykálni, ha csak ketten vannak. Innentől kezdve nem értem, hogy miért nem bírják, a két lány pletykál a közelükben. Cöh, ha majd egyszer eljutunk abba a korba, ahol kiderülhet, hogy kihallgattam ezt a beszélgetést, akkor… akkor nem tudom, hogy mi lesz, majd meglátjuk, ha oda jutunk.

- Hát Alec, sosem hitte volna, hogy egyszer ugyan abba a helyzetbe kerülünk, téged mindig is okosabbnak hittelek.

- Nem, a helyzetünk nem ugyan olyan - mondja jelentőségteljesen, az előbb megszólított. - Nekem csak egy helytartó apával kell szembenéznem, neked mag a menyasszonyoddal, az apáddal, aki a birodalom királya.

- Igazad van, az én helyzetem súlyosabb. Egyébkén ügyes munka volt.

- Mi? Hogy felfedeztem Robertet, ugyan semmiség. 12 évig tanult velünk a szarházi, ez már csak természetes.

- De mihez kezdesz majd vele?

- Egyelőre semmihez, ha higgye, hogy nem tudom ki ő. Aztán ha eljön az ideje lépünk. Mondjuk egyelőre nem jelent veszélyt.

- Alexander úrfi, felség! Jöjjenek azonnal! - hallom meg a komornyik hangját, majd apró lábinak dobogását, ami azt jelenti, hogy erre felé fut.

Egy rövid pillanatra ledermedek, majd beljebb bújok a mélyedésbe, mint eddig és reménykedem, hogy nem vesz észre senki.

- Mi a baj Cidrik? - kérdezi David azon a szokásos királyi, felsőbbrendűséget kifejező hangján.

- Egy haldokló embert találtuk és szerintem látniuk kéne. Jaj, kérem, ne nézzenek így. Nem az egyik utas az, hanem az egyik szolga, de jöjjenek már, talán még tud mesélni a támogatójáró. - sietteti őket a komornyik, majd mind a ketten elrohannak mellettem, de szerencsére túl elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyenek.

Remegnek a lábaim, a szívem majd kiugrik a helyéről. Egy hulla van a vonaton. Megöltek valakit. Akár mi is lehettünk volna, de nem, egy egyszerű munkást öltek meg, ennek semmi értelme. Semmi. Most kéne felszívódnom. Most kéne visszamennem, és elfelejteni mindent, reggel, vagyis pár óra múlva felébredni, hogy ez csak egy rossz álom volt, ilyen nem történhet főleg nem velem. Perszem én sosem azt csinálom, amit kéne, mivel ha azt csinálnám, akkor most aludnék, nem itt állnék, így a józan eszemmel hadakozva elindulok abba az irányba amerre futottak.

Most már nem megyek halkan, felesleges. Úgyis nagy a hangzavar, pedig, amikor befordulok nem látok mást, csak két őrt, a komornyikot is a fiúkat. Senki sem néz hátra és a haldokló fejét takarják, de még így is van benne valami nagyon ismerős. Látnom kell. Tudnom kell, hogy ki az. Szépen lassan elkezdek közelebb menni, hátha rálátásom nyílik, ám mintha kívánságra történne az őr odébb áll én meg meglátom, hogy ki is a sértett, és Isten rá a tanúm, hogy majdnem elájulok, ugyanis én ismerem.

Jobban, mint az bárki is gondolná. Az a barna haj, a barna szemek, a nagy szempillák és még most is ott az a gúnyos vigyor, ami egész gyerekkoromban vigyázott rám, miután a bátyámat elvitték.

- Nem lehet, nem lehet - suttogom kábán magam elé, majd szép lassú léptekkel elindulok felé. Annyi mindent köszönhetek neki. Ő volt a pótbátyám, ő volt az, aki mindig meghallgatott, akihez bármivel mehettem. És akit hamis, koholt vádakkal elfogtak és elhurcoltak a családjától mindenki szeme láttára.

Nem tudom, hogy meghallja-e, vagy csak már nincs kedve magyarázkodni váratlanul felém fordítja a fejét. Látszik rajta, hogy még mondani akart valamit, de már nem mondja ki, csak engem néz, a szemembe néz. Nem tud mit mondani, én sem. Mind a ketten némán hallgatunk, mert túl jól ismerjük egymást, túlságosan is.

Elszorul a torkom, ahogy végignézek rajta. Túlsápadt, látszik, hogy már nincsen sok hátra, látszik, hogy az utolsókat rúgja. Érzem, hogy lassan mindenki felém fordul és minket néz. Mintha valaki távolról megkérdezné, hogy mit keresek itt. A lábaim lassan elindulnak felé, érzem, hogy valaki erősen megszorítja a csuklóm, majd el is engedni, mintha valaki mondaná neki, hogy hagyjon.

- Ki tette ezt veled? - kérdezem halkan, hogy csak ő hallja.

- Tényleg te vagy az Gwenny?  Vagy ez csak egy álom a halál és az ébrenlét között?

- Nem Matthew, én vagyok az, tényleg én vagyok az.

- Figyelj ide - szorítja meg a kezemet. - Él, Daniel még el. Ki kell szabadítanod, mert már nem bírja.

- Értem Matt, meg teszem, ki fogom szabadítani.

- Nem akarok meghalni… Lili, Gwen, mind meg Lilinek, hogy nagyon szeretem őket, és legyenek boldogok és nem legyen szomorú, mert hős vagyok, hősként halok meg.

- Igen, az vagy - simítok ki egy tincset az arcából. - Egy hős vagy. És rendben, elmondom neki, meg mondom, de ezt ő magától is tudja, de Matt, ki tette ezt veled?

- Hiába való nekünk sem mond semmit - hallok meg távolról egy ismerős hangot, de komolyan nem tudom beazonosítani, hogy kié.

Mindenesetre Matt minden maradék erejét összeszedi, majd olyan közel húz magához, amilyen közel csak lehet.

- A kezed. A kezeden van a jel. Ő volt. A kezeden van a j… - mondja, de az utolsó mondatot már nem tudja befejezni, mert a feje a vállamra bukik, a légzése pedig szépen lassan leáll. Belőlem akkor tör ki a zokogás és ugyan tudom, hogy egy véres és élettelen testet szorítok magamhoz, de egyszerűen nem tudom elengedni. Annyira élénken él bennem a mosolya, a nevetése, az öröme, amikor elújságolta, hogy gyereke lesz. Az arca, amikor elvette Lilit. Nem így kéne vége lennie.

Még mindig zokogok, de tudom, hogy ez így senkinek sem jó ezért szépen lassan elengedem a testet, majd a falnak döntöm és lecsukom a szemét, had legyen békéje. Már éppen felállnék, amikor arra leszek figyelmes, hogy időközben megfogta a kezemet és megpróbált valamit belecsúsztatni. Amikor jobban szemügyre veszem, rá kel jöjjek, hogy egy nyaklánc az és egy gyűrű. A nyakláncot egyből felismerem, a bátyámé. A gyűrű pedig az a gyűrű, mit az esküvő napján húzott fel Lili az ujjára, azt hiszem, ha fényben megnézem, akkor még a nevüket is meglátom. A szemem még mindig homályos a könnyeimtől és még mindig szipogok, de gyűrűt ráfűzöm a nyaklánc láncára, a nyakláncot pedig a nyakamba.

Amikor felállok és a mögöttem álló két fiúra nézek, határozott akarok lenni, de ez nem sikerül, sőt, a világ is elkezd forogni velem, majd minden elsötétül… 

7 fejezet - Valami kezdete...

Én határozottan döbbenten néztem Alecre, aki szemmel láthatóan minket, vagyis inkább Camillet figyelte. Ahogy a zavarodottságom és az értetlenségem alatt sikerült kivennem olyan volt, mintha olvasnának egymás szeméből. Mit ne mondjak ez enyhén ijesztő volt nekem, aki jelen pillanatban az életemért aggódtam. Mindenesetre kellemetlen csönd állt be, vagy lehet, hogy csak nekem tűnt így. Mindenesetre előttem lepergett az életem a szeme előtt, amikor az egyik tiszt ismét megszólalt.

- Nos, örülünk, hogy ide értek, már vártuk magukat. Alexander úr szólt, hogy étkezni fognak - mondta, én meg már készültem a legrosszabbra, arra, hogy előjönnek a katonák és elfognak mindenkit, de e helyett a tiszt előre lépett, közel Camille apjához. A mozdulataiban nem volt semmi támadó szándék, ahogy én láttam.

- Az úrfi értesített minket, hogy délről érkeznek, valamint átadott egy megbízó levelet, amit állítólag ott felejtettek. Mondhatom hatalmas szerencséjük volt, mert nem sokkal ezelőtt meg akartuk magukat támadni önöket. De mint e levélből kiderült, hogy a hajó szállítmánya Joahim Snow tulajdona, aki betegség miatt nem tudott eljönni, így magát bízta meg - Még jó, hogy nem néztek rám, mert szerintem olyan tátott szájjal bámultam, mint aki éppen megnyerte a lottó főnyereményt. Apám írt egy levelet, amiben kezeskedik értünk? De mikor? Hogyan? És hogy kerül ez Alec hez? És… Istenem, túl sok itt a kérdés. Mindenesetre ki kell derítenem, hogy igazi-e a levél, de sürgősen. Eléggé jól ismerem apám írását.

- Elnézést - szólalok meg, mire mindenki felém kapja a fejét. - Megnézhetném azt a levelet? - kérdezem tisztelet teljes hangon, miközben lesütöm a szememet, ahogy illik.

- Természetesen - nyújtja felém a papírt az őr. Amikor jobban szemügyre veszem, látom, hogy valóban apám írásával van dolgom. Ez egy kicsit meglep, így Alecre sandítok, aki persze nem felém néz. Mondjuk, nem vagyunk puszipajtások, de ezt meg fogom kérdezni tőle. Bár szinte egyértelműnek látszik, hogy mi történt. Miután mi kihajóztunk ő visszament a szüleimhez, megíratta ezt a levelet apámmal, majd gyorsan idehajózott. Igen, közismert, hogy a táz népének hajói gyorsabbak, mint a rendes hajók.

- Esetleg visszakaphatom - nyújtja felém a kezét az őr. Én csak bólintok, majd visszaadom a levelet. - Köszönöm - biccent felém. - Most meg igazolják magukat, ha kérhetem, mivel úgy nem engedhetem tovább a hajót, hogy nem tudom, milyen emberek utaznak rajta - mondja, mire szerintem mindenkiben meg fagy a vér, ahogy látom Alecben is. Nos, ahogy látom arra nem gondolt, hogy igazoltatnak is minket.

- Tudják… - kezdi Camille apja, de a katona közbe szól.

- Akkor másképpen mondom, akinek nincsenek hajózási iratai, azt börtönbe vettetem, és holnap már a fővárosban találja magát.

Erre a mondatra morajlás futott végig a tömegen. Kicsit utáltam magam a miatt, amit csinálni készültem, mert cserbenhagyom a lázadókat. Ugyanis előre léptem, és a tiszt kezébe nyújtottam az enyémet. Mondjuk véletlenül hoztam el, mert pont azt a táskámat hoztam magammal, amiben benne volt. Az enyém és… hirtelen egy nagyon jó ötlet jutott az eszembe. Ha mindenkit nem is, de még egy embert ki tudok szabadítani.

- Elnézést, a nővéremé bent van, visszamehetnénk érte? - kérdeztem ártatlan hangon, mosolyogva.

- Na és ki a nővéred? - húza fel a szemöldökét.

- Ő - mutattam Camillera, aki köpni-nyelni nem tudott meglepetésében.

- Felőlem, de egy kat…

- Én velük megyek - mondja Alec, majd el is indult előre.

A kabinok lejáratáig némán követtük a vízidomár lánnyal, majd amikor leértünk mind a ketten kérdőn fordultak felém.

- Nálam van Rose engedélye is, csak ki kell benne cserélni a képet. Szóval van valakinek egy képe, amit ki tudok vágni, és berakni ide? - kérdezem és reméltem, hogy igen lesz a válasz, mert ha nem, akkor elvesztünk. Igazából arra számítottam, hogy Camille, majd megszólal, hogy az apja szobájában biztosan van egy közös kép, de nem. Hirtelen egy a méretnek tökéletesen megfelelő képet tartott valaki elém. Camille-lal meglepetten néztünk a fiú felé, de nem szolunk semmit. És nem is tudtunk volna, mivel gyorsnak kellett lennünk, mivel nem időzhettünk sokáig. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy csak tudtam. A végeredmény egészen jó lett. Én elhittem volna, hogy komolyan Camille van rajta, vagyis, hogy Camille Rose.

- Tessék - nyújtottam felé. - És most menjünk, és majd fent megbeszélitek, ha én nem leszek ott és nem hallom. Rendben? - néztem rájuk, de választ sem várva elindultam felfelé. Persze az ajtóban bevártam őket, mert tudtam, hogy a kintiek gyanakodnának, ha nem a tűzidomár menne előre, hanem én. Egyelőre nem akarok feltűnést kelteni, annak majd eljön az ideje. Amikor az őr a kezébe veszi a kártyát, egy rövid pillanatra kiráz a hideg, de szerencsére hamar visszaadja, egy „menjünk” címszóval. Rajtunk kívül csak hárman jutottak át. Herry, Lena és Maria, a többieknek nem sikerült megúszniuk. Igazából végig kellett néznünk, ahol elhurcolják őket, majd ott maradtunk egy hajóval, kapitány és minden nélkül. Hát az esélyeink enyhén voltak lehangolóak, de semmi baj.

- Akkor menjünk - fordított hátat mindenkinek Camille.

Én meglepetten néztem utána, majd utána szaladtam mindenkivel a nyomomban. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miként fordíthat hátat a lány a bajtársainak, azoknak, akik segítettek neki, akik támogatták. Persze megszólalni nem szólaltam meg, elvégre azzal elárultam volna magunkat az ismeretlenek előtt.

Alec egy kisebb panzióba vezet minket, ahol a tulaj nem kérdez semmit, bár szerintem ennek köze van ahhoz is, hogy a fiú kb. egy zsák pénzt rak le az asztalra. Mit ne mondjak, ez a meggyőző erő mindenkire hat, így alig a belépésünket követő második percben már a luxuslakosztályban találjuk magunkat egy asztal körül. Ahogy látom, senki sem tudja, hogy mit mondjon, vagy hogyan kezdjen neki a mondatának, így ez a felettébb kellemes dolog rám marad.

- Szóval most mihez kezdünk - szegezem a tekintetem Alecre, aki csak megvonja a vállát. - Camille, te a levegőidomár lány, az ott - int Harry felé - és én, holnap vonatra szállunk, és elmegyünk a fővárosba - mondja, majd elénk rakja a jegyeket. Engem nem különösebben érdekelnek, de Harry egyből utána nyúl.

- Hé, kékvérűkém, itt valamit nagyon elrontottál, ugyanis ezek három tűzidomárra és két más idomárra szólnak - mondja felhúzott szemöldökkel.

- Én ugyan semmit, te nem tudsz számolni - vonja meg a vállát. - Te, én és ő - mutat rám, mire mindenki rám néz.

- De én… én nem is vagyok tűzidomár, én a víz törzsének tagja vagyok - mondom meglepve.

- Igen, de tudsz tüzet idomítani, ez bőven elé ahhoz, hogy tűzidomárnak higgyenek, hogy tudod idomítani a tüzet - mondjam, majd körbe néz a körön és megakad a szeme Lenán - Te it6 maradsz és a többiek ügyeit intézed. Kérdés? - Látom, hogy Harry szeretne volna beszélni, de lehetősége nem kifejezetten volt rá, mivel Alec rendkívül durván félbeszakítja - Remek, akkor mindenki mehet a saját szobájába. Én túlfáradt vagyok bármihez is, lassan egy hete nem aludtam normális ágyban, így felkapok egyet az asztalon lévő kulcsok közül, majd egy köszönés kíséretében elhagyom a lakosztályt és benyit abba a szobába, amit a kulcs nyit. Le sem vetkőzöm, csak bedőlök az ágyba és elalszom. Furcsa álmom van, ami tűzről, háborúról és halálról szól. Képeket látok, amik nem nyugtalanítók, de nem ismerem fel rajta az embereket, pedig tudom, hogy ismerősek…

- Úgy viselkedsz, mint aki még sosem ült vonaton - mondja Cinikusan Camille, miközben a bársonyszéken tárdelek, és a kabinvégét fürkészem.

- Mert így is van, még vonaton sem utaztam, nem hogy a luxusosztályon - ülök vissza, mivel nem akarok leesni róla. Igazából, mint kiderül egy a tűz népének egy különleges vonata, amit csak gazdagok számára tartanak fent, és közvetlen a fővárosba meg, ahol Roset is fogva tartják. Amikor kinézek az ablakon nem látok semmi ismerőset, semmi olyat, amit a képeken láttunk éveken keresztül. Igazából, ha lehetne mennék és körülnéznék, de sajnos nem lehet, mivel, mint kiderül a tűz népének hercege is a vonaton tartózkodik, aki úgy ismer, mint vízidomárt. Hát, mint ne mondjak, ez eléggé kellemetlen helyzet. Ha meglát, akkor konkrétan mindennek vége, az életemnek és a körülöttem lévők reményeinek. Na, jó. Azért egy próbát csak tehetek.

- Ki mehetek esetleg…

- Nem - vágja rá reflexből Camille.

- De…

- Szerintem ki kéne engedni - mondja unottan Alec.

- Tessék? - nézünk rá egyszerre a másik vízidomár lánnyal. Egyikünk sem érti, és szerintem ezt látja is rajtunk, mivel egy nagyot sóhajt, majd el kezd magyarázni. - Erőszakkal úgy sem tarthatjuk bent, kitör ha akar. Szerintem tud magára vigyázni, és ha David tényleg itt van, akkor csak alszik, mert egész éjszaka csak bulizott, így szinte esélytelen, hogy összefutnak - mondja Alec.

- Ne és te honnan vagy ebben olyan biztos - húzza fel a szemöldökét Camille.

- Régen ilyen volt, nem hiszem, hogy olyan sokat változott volna - vonja meg a vállát, majd az ablak felé fordul. Hallom, hogy Camille elkezd még egy kérdést, de a végét nem várom meg, ugyanis amíg ők nem figyelnek rám, én addig kilopakodom a folyosóra. Kint meglehetősen nagy pompával találom magam szembe, ami sokkal, de sokkal nagyobb, mint amilyennek idefele jövet tűnt. A falakon bárzony van, arany stukkók között. Mint ne mondjak kicsit giccses is, de én inkább befogom, ugyanis, ha az elittnek az tetszik, akkor hajrá. Érdekességképpen odaállok az egyik ablak elé, majd kihajolok rajta ls hagyom, hogy a szél vigye a hajam. Mit ne mondjak, ez kifejezetten jó érzés, még sosem éreztem ilyet az előtt, ugyanis a hajónál korántsem ilyen az élmény.

- Mit néz olyan lázasan kisasszony? - hallok meg egy kedves hangot. Amikor hátrafordulok egy kedves öregúriembert látok magam mögött, aki egy tálcát tart a kezében.

- Csak a tájat, tudja elbűvölő - mondom zavartan, mivel ő úgy tudja, hogy én tűz idomár vagyok.

- Igen, valóban az. Amennyiben valamire segítségére lehetek, szólítson nyugodtan - hajol meg, majd már ott sincsen. Először furcsán nézek utána, aztán eldöntöm, hogy nem foglalkozom ezzel a jelenettel, sőt, minden más találkozás elkerülése végett inkább visszamegyek a többiekhez. Nos, az elhatározásom szép, de még félúton sem vagyok, amikor, valaki megérinti a vállamat. Komolyan azt hiszem, hogy a bácsika szeretne valamit, de Daviddel találom magam szembe, így már reflexből is hátralépek egyet.

Csak nézzük egymás. Komolyan várom, hogy mondjon valamit, hogy köszönjön vagy bármi, de csak áll és néz. A kellemetlen csendet végül a felettébb unszimpatikus recepciós szakítja meg, aki közénk lép.

- Felség, elnézést, hogy megzavarom, de a kisasszonnyal kell váltanom pár szót - mondja alázatosan, én meg felé fordulok.

- A papírjaival van egy kis gond. Ön tűzidomárnak van ide bejelentve, de papírjai nincsenek róla. Tudja én a világért sem mondom, hogy hazudik, mert könnyen kideríthetjük, hogy mi igaz és mi nem. Egyszerűen mutassa meg nekem, ahogy idomítja a tüzet.

Oké, ezt lazán megcsinálnám, ha ketten lennénk, de nem ketten vagyunk, itt van a tűz urának fia is, aki az életemet akarja, vagyis pontosabban az Avatar életét akarja, aki pont én vagyok kellemetlen, mi?

- Hát, nem lehetne ezt négy szem közt? - kérdezem kellemetlenül.

- Ugyan miért? - ragadja, meg erősen a csuklom.

- Engedjen el, ez fáj - mondom és próbálom kihúzni a kezem a szorításából.

- Erre igazán semmi szükség, a kisasszony minden durvulás nélkül megmutatja, hogy mit tud. Nincs igazam? - húzza fel a szemöldökét én meg lesütöm a szemem. Ő úgy sejti, hogy hazug vagyok, pedig…

- Természetesen - sóhajtok, majd érzem, hogy a szorítások engednek. Én ez illető felé tartom a kezem, majd koncentrálok és várom, hogy megjelenjen a ki lány a kezemben, ami meg is történik.

- Remek, látja nem volt ez olyan nehéz - mondja, majd megfordul, de látszólag véletlen elejti az üvegét, aminek nincs rendesen felcsavarva a kupakja.

- Várjon - kapok olyan reflexből az üveg után, hogy észre sem veszem, hogy mit csinálok, csak akkor, amikor már késő, amikor meglátja, hogy vizet idomítok, közvetlen azután, hogy pár perce a tüzet irányítottam. Ezt követően minden olyan gyorsan történik, látom, hogy villan egy kés, hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja, majd megragadja a csuklómat és hátra ránt. Ezt követően érzem, hogy erősen bevágódom a vonat padlójába, majd valami meleg folyok végig az arcomon. Amikor végigsimítom a kezemmel, és ránézek, látom, hogy piros… véres… De kinek a vére van rajtam, és mi folyik itt?... 

6 fejezet - Egy titokkal kevesebb...

Próbálom hárítani a felém jövő tűzgolyókat, de ez nem nagyon megy. Sokkal, de sokkal gyakoribb az az eset, amikor eltalál és megégeti a kezemet, ami már szerintem régen szénné égett volna, ha nincs Camille, aki naponta gyógyítja a sebeimet. Igazából nagyon furcsa, hogy még csak négy napja jöttünk el a Déli sarokról. Nekem olyan, mintha ezer, meg egy éve lett volna.

- Koncentrálj egy kicsit jobban - mondja Harry, miközben a szőke tincseibe túr, és várja, hogy végre fölálljak, ugyanis az utolsó golyó, amit felém küldött már a földre vágott

- Igyekszem - sziszegem a fogaim között, miközben feltápászkodom. Komolyan ez a negyedik nap, hogy tűzidomár órán veszek részt, és már nagyon elegem van. A srác nem tanít nekem semmit, csak csóvákat dobál felém, mondván, hogy először védekezni tanuljak meg, aztán jöhet majd a támadás. Szerintem ez butaság, no de mindegy, ő tudja. Így, amikor ismét sikerül talpra vergődnöm várom, hogy mikor jön a következő csapás, de az most elmarad, ugyanis a tanárom furcsán néz rám.

- Hé, minden oké? - lépek felé óvatosan, de ő kikerül, még mielőtt hozzáérhetnék. Furcsa egy figura az biztos, ugyanis az órákon kívül eddig nem sok szót változzunk egymással. Igazából az órákon kívül csak köszönünk. Szerintem ez nem éppen normális, de mindegy, nem akarok belemenni a miértekbe jó ez nekem.

- Holnap folytatjuk - mondja, hogy ne menjen el szó nélkül, majd el is tűnik a kabin bejáratoknál, én meg szótlanul bámulok utána. Komolyan nem tudom, hogy mi lelhette, én nem csináltam semmit, csak próbáltam nem porrá égni, ami lássuk be hatalmas teljesítmény.

- Ne vedd magadra - lép mellém Lenna, a földidomár, akivel a múltkor is találkoztam. Az elmúlt négy nap alatt vele beszélgettem a legtöbbet, és rengeteg dolog kiderült róla. Például az, hogy a szüleit nem ismerte, mert még nagyon kicsi volt, amikor megölték őket földidomítás miatt. Eleinte utálta a képességét, de egy bölcs mester titokban kitanította az óta pedig az eleme egyik mesterévé lett, mind ezt 17 évesen. Komolyan felnézek rá, hiszen nekem négy elemből kéne mesterré válnom, ám ezekből egyedül a víz megy, amivel négy nap alatt rengeteget haladtam, bár abból két mesterem is van. Az egyik Camille, a másik pedig Camille apja, a vezér.

- Nem vettem - vonom meg a vállam -, csak komolyan nem tudom hová tenni a viselkedését.

- Ő ilyen hirtelen, mindig is ilyen volt.

- Te már csak tudod - mosolygok rá, mivel azt is tudom, hogy ők ketten 6 éve ismerik egymást, és mondhatni, hogy bizalmasok.

- Szörnyű állapotban van a kezed - állapítja meg a mellettem álló göndör hajú lány, aki időközben neki dőlt a hajó oldalának.

- Tudom - sóhajtok egyet. - Azt hiszem, hogy megyek és megkeresem Camillet, és kérek egy kis segítséget - mondom, majd intek a fent maradt lánynak, aki mosolyogva int vissza, majd a tengert kezdi pásztázni. Igazából, ha unatkozom én is ezt csinálom, mivel nem éppen van jobb foglalatossága az embernek a vízen, ha éppen nem keres valaki, úgy, mint én Camillet, akinek itt kéne lennie valahol.  Viszont, amikor bekopogok a kabinjába, sőt, be is nyitok ott nincs. Szépen sorban végignézem az összes kis helységet, és éppen indulnék felfelé, amikor furcsa, szinte már öklendező hangokat hallok meg az egyik mosdó felől. Komolyan olyan, mintha valaki hányna. Igazából nem akarom megzavarni a delikvenst, de ő talán tudja, hogy hol van a keresett személy. Mivel nincs kedvem rányitni senkire, így bekopogok egyszer, de semmi válasz. Bekopogok még egyszer, de arra se kapok semmit. Igazából érzem, hogy fel kéne adnom, de azért bekopogok harmadszor is, erre nem remélek választ, de kapok.

- Akárki is vagy menj el, most foglalt - hallom meg Camille reszketeg hangját. Normális esetben csinálnám azt, amit mond, de most nem így teszek, mivel a hangjában van valami ijesztő, valami… valami furcsa.

- Camille nyisd ki, segítened kéne…

- A kezedet majd ellátom később, nem halsz bele, ha vársz egy kicsit, ha jól tudom nem vagy elkényeztetett úrilány.

- Nem, valóban, de attól még aggódhatok érted és szerintem te nem vagy jó…

- Velem minden rendben, ne foglalkozz te ilyesmivel, semmi közöd hozzá, semmit sem tudsz rólam, nem vagy több, mint egy lány, aki semmit sem tud. Aki azt hiszi, hogy akkora a problémája, pedig rohadtul nem tud semmit a való életről. Ideje lenne felnőnöd és rájönni, hogy mindenki kihasznál, így ne aggódjál értem, mert kurvára semmi közöd hozzá - kiabál ki szinte teli torokból. Oké, ez kicsit meglep, sőt egy lépést hátra is lépek. Inkább nem mondok már semmit, csak szépen, kényelmesen elindulok visszafelé a kabinomba, még van időm a vízidomár óra kezdetéig, így addig talán pihenhetek egy nagyon picit.

Éppen a gondolatimba vagyok elmerülve, és nem figyelek előre, amikor azt érzékelem, hogy neki megyek valakinek, aki szerencsére éppen időben szorítja meg a vállamat.

- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezi egy rideg hang, amikor pedig felnézek Harryvel találom magam szemben.

- Sétálok.

- Még mindig vérzik a kezed.

- Komolyan? Nem mondod? Nem is tudtam - mondom neki szarkasztikusan, és kicsit mérgesen, holott ő nem is tehet semmiről. Kivételesen nem rá vagyok mérges.

- Gyere - ragadja meg a csuklómat, meglepő óvatossággal. - A góré lányára nem lehet számítani, mint általában, amikor kéne valamire - mondja, miközben kinyitja a saját kis szobája ajtaját. Ahogy belépünk nem tárul elém semmi különleges, ez a helység sem különbözik a többitől, ezeket, mind egy sémára építik.

- Ülj le - utasít, miközben a sarokban álló székre mutat. Egy rövid pillanatig tétovázom, majd leülök a felajánlott helyre, és nézem, hogy mit csinál a tűzidomár fiú. Először gézt vesz elő, amit leönt valami pirosas barnás folyadékkal, majd a kezemre teszi közvetlen az után, hogy eltávolította az előzőt. Amikor a géz a kezemre kerül, majdnem elhúzom, ugyanis nagyon csíp, de ő elég erősen tartja ahhoz, hogy nem tudjam. Ezt megismétli a másik kezemmel is, majd megint egy gézréteget rak rá, ami ott tartja az előzőt, végül pedig leragasztja. Hihetetlenül profin, és gyorsan végzi el ezeket a mozdulatokat, tulajdonképpen időm sincsen észbe kapni már készen is vagyok.

- Köszönöm - mond halkan, miközben felállok.

- Nincs mit - vonja meg a vállát, hátat fordít nekem, majd elkezd visszapakolni. Egy rövid pillanatig várom, hogy mond még valamit, de semmi. Úgy fest véget ért a látogatás, így csendben, úgy, hogy biztos ne hallja meg kiosonok a szobából, és elindulok vissza a sajátom felé. Ahogy megyek, el kell haladnom a másik vízidomár lány hálója előtt is. Egy pillanatra megtorpanok előtte, majd megrázom a fejem. Semmi értelme bemenni. Éppen indulnék is tovább, amikor egy méla puffanást hallok bentről. Sajnos túlságosan is aggódó típus vagyok, így se szó, se beszéd berontok a szobába, és legnagyobb rémületemre Camille ott fekszik félig az ágon, félig a földön. Jól látható, hogy éppen az imént ájult el. Én gyorsan becsukom az ajtót, hogy senki se lássa, hogy mi történt. Először kitapintom a lány pulzusát, ami kifejezetten furcsa, minden rendben van vele, de furcsa, nagyon is. Mindenesetre félig, meddig megnyugszom, így keresek valamit, ami irtózatosan büdös és az orra alá nyomok. Szakállas, jól bevált trükk ez. Így most is tökéletesen beválik.

- Mi ez a bűz? - kérdezi, miközben kezd magához térni.

- Nem tudom, itt találtam, és büdös volt, és mondanod sem kell, megyek már innen - mondom, majd választ sem várva kimegyek a szobából, semmi kedvem végighallgatni megint egy bántó beszédet.

Amikor az órámra nézek, rá kell jöjjek, hogy elpazaroltam a pihenésre szánt időt, így mehetek fel vízidomítást tanulni. A Főnök természetesen már fent vár. Mindig korábban érkezik, nem tudom, hogy miért. Amikor meghallja a lépteimet, ránéz, majd végigmér. Nem mond semmit, csak bólint. Ez annak a jele, hogy kezdhetjük. Először bemelegítünk, majd jöhet az ismétlés. Azt hiszem egészen jól meg, mert csak pár vágási sérülést szerzek ba, ami nagy szám. Igazából, ha jobban belegondolok, most nem köt le annyira a vízidomítás, mint leszokott. Ma csak robotszerűen utánzom a mozdulatokat és védem a támadásokat a legjobb tudásom szerint. Folyton Camillen jár az eszem, meg a viselkedésén és a pulzusán. Olyan furcsa volt, még sosem éreztem ilyet, sosem.

- Mára végeztünk Avatar. A nap hátralévő részében pihenhetsz, ugyanis holnap nehéz napod lesz, ugyanis megérkezünk a Tűz Birodalmának központjába.

Erre a hírre felkapom a fejem, de csak bólintok. Igazából nem tudom, hogy mit mondhatnék. Jobbam átgondolva a helyzetet fokozódnak az izgalmaim, elvégre semmit sem tudok. Sem arról, hogy mit és hogyan csinálnak a nővéremről, sem arról, hogy miként használjam a teljes erőmet. Az pedig kifejezetten érdekel, hogy mit szeretne nekem tanítani a vezér. Igazából rengeteg kérdésem van, de nem kérdezek, mint általában, úgyis megválaszolják magukat, mint általában. Inkább lemegyek a konyhára, ahol egy ismerős gyógyító dolgozik, mint szakácsnő.

- Á, Gwenny, már megint itt vagy? - kérdezi kedvesen, amikor belépek a kis helységbe.

- Hát, nem akarok egyedül lenni, akkor van időm gondolkozni - ülök föl a pultra.

- Megértem, azt hiszem. Bár nem tudom, hogy milyen világ omolhatott benned össze benned - mondja, miközben elém rak egy tálat. Valószínűleg eléggé értetlenkedve nézhetek rá, mert kedvesen elmosolyodik. - Egyél csak, a vacsoráig még van idő, de egész nap edzettél, rád fér az étel.

- Isten vagy - mondom, mert valóban majd összesem annyira éhes vagyok, így elkezdem kanalazni az elém rakott leves. Mit ne mondjak isteni és meleg ás vááá. Ez a napom fény pontja. Miközben az előttem álló Annát nézem, eszembe jut valami. Ő kiváló gyógyító, talán tud nekem segíteni a pulzusos dologgal kapcsolatban.

- Annie, mi van akkor, ha valakinek normális a pulzusa, de van ott valami fura, mintha duplán lüktetne? - kérdezem tőle, miközben tovább kanalazom a levesemet.

- Ti nem tanultátok ezt? Milyen kontár iskolába jártok ti. Nagyon egyszerű szívem, az illető terhes. Mivel dupla pulzus, dupla élet, érted.

Amikor kimondja a terhes szót majdnem félre nyelem az ételt a számban. Komolyan gondolja, hogy Camille terhes? Az apa személyére van egy nagyon, nagyon jó tippem, sőt, szerintem nem is csak tipp, de az most mindegy. Amilyen gyorsan csak tudom, bekanalazom a levest és egy gyors köszönéssel már futok és Camillehoz. Sejtem, hogy nem akar látni, de ez most nem érdekel, picit sem. Minden illedelmességi kopogás helyett benyitok a szobájába. Látom, hogy kikerekedett szemekkel néz rám, majd gyorsan összeszedi magát, és nekem akarna támadni, de ismeretségünk óta először megelőzőm.

- Hányadik hétben jársz? - kérdezem tőle halkan, és csendesen. Látom, hogy meglepődik, megrázza a fejét, majd szinte vitatkozik magával, hogy elmondja-e. Végül lemondóan sóhajt és rám néz.

- Hetedik, bár nem igen van hozzá közöd.

- És Alec tudja?

- Ehhez pedig annyi közöd van, hogy kész. Milyen jogon gondolod, hogy ő az apa, bárki lehet, bárki - kiabál rám.

- Mi lenne, hogy ahelyett, hogy ordibálsz velem és vérig sértesz, végre megbíznál bennem, és hagynád, hogy segítsek? - kérdezem tőle, miközben neki dőlök a zárt ajtónak.

- És hogy tudnál segíteni, na? Sehogy. Az apám mindig is el fogja ítélni Alecet, és Harryt fogja imádni, ez mindig így lesz.

- És a gyerekről mit mondasz, kitől van?

- Soha nem tanulod meg, hogy hallgass arra, amint mondanak ugye? De ha érdekel, nem tudom, még nem vagyunk ott. De ha már annyira Szűz Máriát akarsz játszani, hozhatnál valami ételt, tegnap óta nem ettem semmit.

- Jó - bólintok, majd hozok neki ételt. Megvárom, amíg megeszi, aztán magára akarom hagyni.

- Honnan tudtad meg? - kérdezi váratlanul.

- A pulzusodból, kettő az egyben - vonom meg a vállam, majd elhagyom a szobát. Másnap reggelit is viszek neki, majd felmegyek, hogy elkezdődjön a vízidomár óra, de fent nagy a fennforgás. Eleinte nem értem, hogy mi történik, de amikor előre nézek, látom, hogy az elvileg biztonságosnak mondott kikötőben fegyelmi hajók várakoznak. Ezt mindennek mondanám, csak jónak nem. Senki sem vesz rólam tudomást, én meg igyekszem a háttérbe húzódni, egészen addig, amíg valaki rám nem szól, hogy kerítsem elő Camillet. Én engedelmesen teszem, amit mondanak, és felhozom a lányt a fedélzetre, aki határozottan jobban néz ki, mint tegnap. Amikor meglátja, a hajókat motyog valamit, de nem hallom, és szerintem jobb is úgy. A fedélzeten feszült csend uralkodik, amint egyre közelebb kerülök a kikötőhöz. Érzem, hogy a szívem a tokomban dobog, majd a hajó megáll. Kivetik a köteleket, kinyílik az „ajtó”. Camille apja áll elől, mögötte én és a lánya mögöttünk meg a többiek. Mindenki egyaránt. Sejtették, hogy egy küldöttség áll a hajó előtt, mondták is fedélzeten, de amikor meglátom, hogy ki van a küldöttség élén leesik az állam, és szerintem a mellettem állónak is.

- Ők azok? - kérdeti egy katona.

- Igen, ők azok, akikről beszéltem - mondja semleges hangon Alec… 

5 fejezet - Egy mindent megváltoztató döntés

Oké, valószínűleg senki sem érti, hogy miért fagytam le, és miért nem tudok kinyögni egy szót sem. Bár ez érthető, tekintve, ha az ember arra megy haza, hogy a tűzurának fia, vagyis a birodalom hercege ott ül az ember házának kanapéján. Oké, most pedig ki kéne nyögnöm valamit, ami tisztelet teljes, mivel mióta beléptem meredten bámulom a herceget, és azt hiszem, hogy a sarokban álló őrök éppen engem forszíroznak, de képtelen vagyok mozogni, vagy beszélni, egyszerűen lefagytam.

Igazából egyre kecsegtetőbbnek tűnik a gondolat, hogy elmenjek innen valahová vidékre, és abból éljek meg, amit a föld ad, valamint, hogy örökre elfelejtsem azt az Avatar dolgot. Ja és vegyek két tehenet, Millyt és Dollyt. Persze ez csak vicc és álom, de ami előttem van az nem az, az a valóság, amiben a halálomat akarják.

- Bocsásson meg a lányomnak - tette a kezét apám a vállamra, ez valamelyest magamhoz térít, így gyorsan fejet hajtok a herceg előtt. Nem mondok hozzá semmit felesleges, majd apámhoz fordulok, akinek a tekintetében mérhetetlen szomorúság van, és mintha egy kevés büszkeség is lenne ott. Ettől megriadok, nem is kicsit.

- Mi… mi történt? - kérdezem fojtott hangon.

- Rose… ö… az Avatar - mondja ki, én meg egy rövid pillanatra megkönnyebbülök, ami csúnya dolog, de így van, ma biztosan nem fognak megölni.

- És mi lesz vele ugye nem…? - harapom el a mondat végét, de apám tudja, hogy mit akarok kérdezni, és csak bólint. De az nem lehet, nem ölhetik meg a nővéremet, akármennyire is az idegeimre megy attól még a rokonom, és nem ölhetik meg miattam. De gyáva vagyok ahhoz, hogy eláruljam, hogy ki is vagyok valójában. Inkább én is bólintok, majd oda lépek anyám mellé, és a vállára teszem a kezem, mivel ő keservesen zokog. Igazából meg akarom ölelni, mert ez talán neki fáj a legjobban, mivel mindenki előtt nyílt titok, hogy anyámnak Rose a kedvence, engem csak szeret. Most mindenesetre olyan dolog történik, amire álmomban sem gondoltam volna. Anyám egyszerűen lerázza a válláról a kezemet, majd felugrik és dühösen néz rám.

- Neked kéne helyette lenned, neked. Ő gyönyörű, tökéletes és esélyes jövője van, te meg semmi nem vagy, csak átlagos, nem vagy több egy átlagos lánynál. Neked kéne halnod, és nem neki - először kitágult szemekkel néztem anyámra. Szerintem anyám mindenkit meglepett ezzel a kirohanásával, apámat, engem sőt, ahogy a tűznépének embereire néztem még őket is. Mindenki meglepve nézett rá. A szeme percek alatt könnybe lábadt, részben azért, amit anyám mondott, részben pedig azért, mivel igaza volt, nem is tudta, hogy mennyire. Kimondta azt, aminek valóban történnie kellett volna, aminek majd történnie kell.

- Bocs… bocsánat - nyögöm ki, majd könnyes szemekkel felrohanok a lépcsőn és bevágom magam után az ajtót. Nem akarom hallani, hogy mit beszélnek, nem akarok semmit hallani, még a lelkiismeretemet sem, ami tombol bennem, hogy gyilkos vagyok, a saját nővérem gyilkosa.

Igazából nem tudtam, hogy mennyi ideig feküdhettem az ágyamon, miközben zokogtam, de azt tisztán hallottam, hogy Rose hazajön, sír sikolt, zokog, majd anyám is ugyan ezeket, majd becsapódik az ajtó. A házra néma csend telepedik, senki sem szól egy szót sem, már én sem zokogok, már nem tudok és szerintem anyám sem, apám pedig beül sír nem kívül. Amikor felkelek az ágyról nehezek a tagjaim, amikor pedig kinézek az ablakon, még pont elkapom a hajó füstjét, ami a nővéremet viszi a Tűz Birodalmába. Amikor megfordulok, hogy behúzzam a függönyt, lelökök egy könyvet az asztalról, sóhajtva hajolok le érte. Amikor viszont meglátom a könyv címét, megdermedek az a történelemkönyvem, és pont az Avatarokról szóló résznél nyílt ki. A szöveget nem olvasom el, mivel kívülről tudom, hogy mi van oda írva, mert megtanultatták velünk, sőt, belevésték az agyunkba, hogy az Avatar a nép ellensége. De a képek most mintha vádolnának és üzennének valamit. Érdekes módon már nem csak képek, mert mind én vagyok egy előző életemben. Ők nem féltek, mert nem volt rá okuk, erősek voltak és mind a négy elemet tökéletesen irányították. De én… én erre nem vagyok képes, engem nem készítettek fel erre, de ettől függetlenül birtokomban van mind a négy elem, ha akarom irányítani őket.

És akarom? Nem.

De muszáj? Igen.

Amikor felállok, valahogy sokkal elszántabb vagyok, nem tudom, hogy mi változott, vagy, hogy változott-e valami, de azt tudom, hogy mit kell tennem. Rose után kell mennem, ha segítenek a lázadók, akkor velük, ha nem segítenek, akkor egyedül megyek, de nem hagyom, hogy valaki miattam halljon meg. Igazából gyorsan felkapom a pulcsimat, majd halkan elkezdek lemenni a lépcsőn. Nem akarom, hogy a szüleim felfigyeljenek rém, csendben kell elmennem, úgy, hogy ne vegyék észre. Éppen a lépcsőfordulóban vagyok, amikor hallom, hogy csöngetnek. Először senki sem megy ajtót nyitni, nem látjuk értelmét, végül a sokadik csöngetésnél apám feláll és kinyitja az ajtót. Hallom, hogy elnézést kér, majd halkan beszélget valakivel, aki visszasuttog.

- Miért voltak itt a tűzkutyái? - hallom meg Camille hangját, aki nem igyekszik suttogni, vagy bármit is, ő csak tudni szeretné, hogy mi történt. Ebből kiindulva a férfi, aki apámmal suttogott az Alec volt.

- Elvitték az Avatart - mondta apám kicsit hangosabban. - És kérem ne ilyen hangosan, a lányom és a feleségem teljesen maguk alatt vannak.

- Azt akarja mondani, hogy maga hagyta, hogy azok az állatok elvigyék a lányt? Mondja maga normális? Tudja, hogy mit csinált, elvette az utolsó esélyét annak is, hogy egyszer szabadok legyünk, mivel ha a tűznépe megkaparintja, elintézi, hogy a reinkarnáció örökre megszűnjön - monda Camille halkan, de felettébb ingerülten.

Igazából el sem tudtam képzelni, hogy miért lett ilyen ingerült, nem csak az avatar tudja legyőzni a tűz népét, rengeteg tehetséges idomár van, akik szembeszállhatnak vele. Igazából nem sejtettem, hogy mi lenne most a helyes döntés, felfedni magam, vagy visszamenni, Én az utóbbi mellett döntöttem, és elkezdtem felaraszolni, azonban amikor felléptem az egyik lépcsőfokra léptem a zoknim megcsúszik a nedves fán. Eleinte próbálom tompítani az esést, de nem éppen sikerül, hangos zaj között zúgom le a lépcsőn. Amikor felpillantok, pont szembe találom magam Camille ideges és értetlenkedő, Alec közömbös és apám aggódó arckifejezésével.

- Jól vagyok - nyögöm, miközben felállok, és a cipőmért nyúlok, vagyis igyekszem kihasználni a percnyi döbbenetet. Sajnos azonban ez nem tart annyi ideig, mint kellene. Sőt, legnagyobb meglepetésemre Alec kapcsol a legelőször.

- Te mit keresel itt?

- Itt lakom, és éppen öltözöm, mert nem fogom hagyni, hogy a nővérem meghalljon miattam - mondom, miközben megkötöm a csízmámon a madzagot, és nem nézek senkire.

 - Ezzel azt akarod mondani, hogy most konkrétan a kezeik közé rohansz? - kérdezi Camille szarkasztikusan.

- Nem, megmentem a nővéremet. Korábban kellett volna cselekednem, amikor itt voltak, de féltem. Már nem félek, lesz, ami lesz. Egy ártatlan sem halhat meg miattam.

- Nem mész te sehová - mondja Alec higgadtan, de annál sokkal, de sokkal nyomatékosabban.

- Mi az, hogy nem megyek sehová? Én döntök, meg illet a döntés joga - modom határozottan. Igazság szerint tök vicces, hogy pont ők, pontosabban Camille, mintha, hogy nekem van szabad akaratom, és most pont ellenük használom. - Szóval el az utamból, ha kérhetem - mondom halkan, de jól hallhatóan. Egy rövid pillanatig farkasszemet nézek a tűzidomár fiúval, majd ő egy hanyag vállrándítással arrébb áll.

Nem tetszik ez nekem túl könnyen ment, túlságosan könnyen fogadta el, hogy elmegyek, itt valami nem stimmel. És igazam is van, mivel megyek két lépést és Camillal találom magam szemben. Érdeklődve nézek rá, de nem mondok semmit, mivel nem éppen tudok.

- Na és mit akarsz tenni Avatar? - az utolsó szóba annyi gúnyt sűrít bele, amennyit csak tud. - A kutyák elé veted magad, és hagyod, hogy szétszedjenek, mert annak az esélye elmúlt, hogy kiváltsd Roset - őszintén meglepett, hogy a vízidomár lány megjegyezte a nővérem nevét. - Most már harcolnod kell, és lássuk be, csapnivaló harcos vagy, még egy normális támadást sem tudsz bevinni az egyik elemmel sem.  Komolyan mit akarsz?

- Megmenteni, és most menj az utamból - mondtam neki, majd megpróbáltam elmenni előtte, de elém állt. - Oké, most kérlek, állj el előlem.

- Nem - mondta nemes egyszerűséggel.

- Mi az, hogy nem? Semmi közöd az életemhez, ha meg akarok halni, akkor meg halok, ha nem akarok, akkor nem. Ennyi. Szóval menj az utamból - akartam kifelé menni, de egy egyszerű lökéssel hátra lökött. Valószínűleg nem adta bele minden erejét, mivel nem estem fel, csak hátra tántorodtam. Egy pillanatra megláttam apám arcát, aki érdeklődve figyelt minket, engem. Nem tudtam a szemébe nézni, így ismét a lányra néztem, aki önelégülten mosolygott.

- Ennyit az Avatar dicsőségéről, egy kis lökéssel hátra lehet tántorítani, egy naggyal pedig fel lehet lökni. Hát erről ennyit - mondta karba tett kézzel.

- Hogy mi van?

- Nem hallottad? Meg ismétlem. Nem vagy jó semmire, igazából kész vétek rád pazarolni a négy elemet, az meg hogy elmenj egy olyan országba ahol ahogy belépsz megölnek illegális behatolásért.

Igazából nagyon bántott az, amit mondott, így egyből felpattantam. Igazából nem tudtam, hogy mit akarok tenni, abban a pillanatban mindent, és mindenkit az ellenségemnek éreztem. Azt akartam, hogy mindenki tűnjön el. De e helyett, csak megindultam Camille felé.

- Menj az utamból, kérlek - teszem hozzá, mert nagyon nem esik jól az, amit csinálok és nem is akarom ezt csinálni, de muszáj.

- Mondtam, hogy nem - akar megint félre lökni, mire én kikerülöm és vissza is löknék, de Camille gyorsabb és szemfülesebb így mire észbe kapok egy hatalmas pofon csattan az arcomon. Ennél a pofonnál történik valami, felébred bennem valami, ami azt súgja, hogy jogtalan dolog történi, hogy ilyet nem szabadba tennie.

- Hogy merted? - kérdezem, majd meglendítem felé a kezem. Érdekes módon ez egy tudatos mozdulat, valami olyan, ami mélyebbről jön, mint az ember gondolná, mint érezné. Igazából nem akarom bántani Camillet, és a mozdulatot abban a pillanatban megbánom, hogy megtettem, ugyanis egy erős és gyors tűzcsóva repül lány felé. Most komolyan azt mondom, hogy szerencse, hogy itt van Alec, aki egy gyors mozdulattal elé ugrik és blokkolja a támadásomat.

- Istenem, sajnálom én nem ezt… - azonban a mondatot nem tudom befejezni, mivel hirtelen Camille tapsolni kezd. Ez komolyan annyira meglep, hogy majdnem leesik az állam, de komolyan. Miért tapsol, amikor az előbb konkrétan megtámadtam, és ha nincs Alec valószínűleg nem ússza meg könnyű sérülésekkel. Ezt nem értem, de tényleg.

- Ne végre, valami karci szellem, valami normális mozdulat - lép elém, majd megpaskolja az arcomat, pont úgy ahogy egy kutyát, vagy egy tehenet (érdekes, ezek a tehenek most visszatérő motívumok lettek vagy mi?). - Délelőtt azt mondtam róla, hogy reménytelen vagy, most már adok, mondjuk 10% esélyt arra, hogy sikerül valamit beléd verni - mondja, majd hátat fordít nekem. - De most siess, mert a hajó nem vár sokáig.

- Milyen hajó? - kérdezi helyettem az apám, aki mellém lép. Szívem szerint felnéznék rá, de nem merek. - Hová akarják vinni a lányomat.

- Azt mondtad ki akarod szabadítani a nővére ugye? Akkor gyere - ügyet sem vetve az apámra.

- Én… - hezitálok egy pillanatig, de ez a kérdés már ledöntetett. - Rendben - bólintok, majd a kabátomért nyúlok.

- Nem muszáj menned - fogja meg a csuklómat apa.

- De, muszáj. Te is láttad, hogy ki vagyok, mi vagyok. Nem kerülhetem el a végzetemet. Nem lehet.

- Sejtettem, hogy ezt mondod, de azért vigyázz magadra. És maguk is vigyázzanak rá - néz a két vendégre.

Nem mondanak semmit, de a mind a ketten alig láthatóan bólintanak. Én gyorsan megölelem még apát, majd anya felé veszem az irányt. Először megállok előtte, de amikor látom, hogy hogy néz rám, inkább visszafordulok, mert sejtem, hogy most megvet, és jobban utál, mint valaha.

- Gyere haza épségben, te is és a nővéred is - mondja, mire apa is meg én is meglepődünk. Mindenre számítottunk tőle, csak erre nem.

- Rendben, mindent megpróbálok - bólintok, majd őt is megölelem, és követem Alecéket a sötét éjszakába. Kint hideg van, hóvihar tombol. Nehezen tudunk haladni a hóban, de nincs választásunk. De van egy kérdés, amit mindenképpen fel kell tennem.

- Hogyhogy van előállt hajó?

- Ha téged raboltak volna el, akkor mentünk volna kiszabadítani - mondja nemes egyszerűséggel.

- És a lázadók bele fognak menni, hogy egy nem Avatart szabadítunk ki?

- A tűzkutyái ellen harcolunk így is - monda Camille szenvedéllyel a hangjában. Több szót nem váltunk egymással. A hajóhoz már csak ketten érünk oda, Alec nincs velünk. Nem tudom, hogy mikor és hová tűnhetett el, de nem akarom megkérdezni, mert sejtem, mivel a lázadók nem kedvelik, mint délelőtt kiderül. Délelőtt, komolyan olyan, mintha ezer éve lett volna, nem pedig ma.

A hajó, amivel megyünk nem nagy szám, de tele van olyanokkal, akikkel már egyszer találkoztam, sőt, olyanok is vannak, akiket a faluból ismerek, és sosem hittem volna, hogy lázadók. Igazából mondhatni, hogy jó dolgom van, mert van egy saját kabinom ággyal, meg minden hasonlóval, de nem tudok aludni. Nem meg. Végül elszenderedem néhány órára, de a nap első sugarai felvernek. Fülelek, de fentről nem hallok zajokat, így halkan felsettenkedem, és a hajó elejébe megyek. Ahogy előre nézek, tudom, hogy arra van a Tűz Királysága, arra van Rose, David és a Tűz ura. Viszont érdekes, hogy nem félek, sőt, kifejezetten izgatott vagyok. Hirtelen egy őrült ötlet jut az eszembe, így a hajó legeslegelejére futok. Hagyom, hogy a hajamba belekapjon a hideg szél, majd belekiáltom a levegőbe:

- Készülj tűz népe, készülj világ, mert az Avatar visszatért… 

4 fejezet - A lázadók

Egy rövid pillanatra komolyan azt hittem, hogy képzelődöm. Képzelem a hangokat, a közelségét, a rám szegeződő pillantását, de amikor a szeme láttára közelebb lépett már tudtam, hogy valóban ott áll. Sohasem gondoltam bele, hogy milyen lesz a viszontlátás, őszintén; azt se tudtam, hogy látom-e még valaha a Tv-n kívül.Mindenesetre látom, hogy amikor „felségnek” szólítom, megrándul az egyik arcizma. Valószínűleg nem esik túl jól neki, de nem érdekel, mert nekem sem esett jól az, amiket ő csinált velem. Nem tudom, hogy felfogja-e a súlyát annak, de nem is különösebben érdekel. Miközben a válaszát várom, gyorsan felállok, eközben a művelet közben akaratlanul is végigmérem. Sokat változott az elmúlt évek folyamán, nem tudom megmondani, hogy miben, de megváltozott, az biztos.

- Nem volt időm eljönni, fontos dolgaim voltak - mondja határozott hangon, mintha még mindig hárítani szeretne.

- Gondolom - fonom össze magam előtt a kezeimet. - El kellett jegyeznie a menyasszonyát, valamint folyamatosan; „Hogyan sanyargassuk a népet” órákra járt, valamint idomítást tanult. Igen, tudom én, hogy rengeteg dolga volt felség, ugyanis akármilyen meglepő televízió még itt is van - mondom neki, de a hangom inkább keserű, mint támadó. Őszintén; nem mernék támadni, ahhoz túlságosan királypárti vagyok, így inkább csak lesütöm a szemem, majd várom, hogy mit mondd erre. Hosszú ideig néma csend, nem szól semmit. Ezek szerint igazat ad nekem, mert a hallgatás belegyezés.

- Hm… - indulok el felé. - Sejtettem, hogy ez lesz a válasza, és ha most megengedi mennem, kell - mondom halkan, és tárgyilagosan.

Reménykedem benne, hogy nem mond semmit, hagy elmenni, nem nehezíti meg a helyzetemet a kelleténél is jobban. Persze, nekem az elmúlt napokban nem éppen van szerencsém, sőt, kifejezetten szerencsétlen vagyok.

- Állj! - kap váratlanul a csuklóm után, mivel időközben leengedtem a kezemet. - Okkal vagyok itt, nem miattad…

- Soha nem is gondoltam, hogy miattam jönne ide - szakítom félbe, mert nehogy azt higgye már, hogy minden vágyam az, hogy miattam jöjjön ide, még akkor sem, ha pontosan ez minden vágyam.

- Jó, de ez most mindegy. Egyesek azt suttogják, hogy itt, a Déli-törzsben él az új Avatar. Őt akarjuk megtalálni, nem tudod véletlenül, hogy ki az?

Ledermedek a szavai hallatán. Elvégre tényleg miattam jött ide, csak ezt még nem tudja, de ami még rosszabb, azért jött, hogy elvigyen és megölhessen. Én félek, én élni akarok, nem akarok meghalni, elvégre nem tettem semmi rosszat. Mindig törvényfélő ember voltam, igyekeztem jól tanulni és hasonlók, nem érdemlem meg a halált. Nem válaszolok neki egyből, ami szerintem feltűnik, így elkezd furán méregetni, ami nem jó, nagyon nem. Nem viselkedhetem furcsán, normálisan kell viselkednem, és természetesen, már amennyire az egy ilyen helyzetben menni fog.

- Minek hisz maga engem? Besúgónak? Ha tudnám, se mondanám el neked, mivel nem dobnám fel az egyik társamat se - mondom, majd kirántom a kezem a szorításából. - Nem különösebben örültem a találkozásnak - hajolok meg úgy, ahogy illik, majd szépen, nyugodtan elindulok visszafelé. Már majdnem halló és látótávolságon kívül vagyok, amikor hallom, hogy utánam kiabál valamit.

- Már úgy is mindegy, mert tudom, hogy ki az a lány és… - a további hangok nem jutnak el hozzám, de megdermedek. Ha tudja, hogy ki vagyok, akkor miért nem kapott el most, vagy egyszerűen meg akar szégyeníteni az egész falú előtt. Nem tudom, egyszerűen nem értem a tűzidomárok esze járását. Bár végsősörön én is tűzidomár vagyok, azt hiszem.

Mindenesetre nem tudom hová tenni a herceg szavait és cselekedeteit, meg a szemét. A szemét, amit egész idő alatt figyeltem. Olyan szomorú volt miközben engem nézet, szomorú és egy csepp remény sem volt benne. Nem tudom, hogy ennek mi lehetett az oka, de van egy olyan érzésem, hogy jobban járok akkor, ha ez nem is érdekel.

- Na, jobb is hogy itt vagy - hallok meg egy női hangot, amikor pedig megfordulok Camillet látom meg magam előtt… egyedül. Ez egy kicsit meglep. Azt hittem Alec mindenhová elkíséri. - Na, nem mondasz semmit, ez remek, akkor induljunk is, innen úgyis közelebb van a bejárat - indul el előre. Én egy pillanatig bambán bámulok utána, majd gyorsan követem. Egy ideig némán megyünk egymás mellett. Egyikünk sem akar beszélni, engem a reggel zavar a mellettem lévő lányt pedig nem tudom, hogy mit.

- Ha megérkezünk, viselkedj rendesen, és ne mondj himnuszokat a tűz népe mellett, ha megkérhetlek rá - szólal meg váratlanul.

- Tessék?

- A lázadók főhadiszállására megyünk. Ott nem éppen szeretik azokat, akik ajnározzák a tűzkutyáit - mondja tárgyilagosan, de én megtorpanok.

- Nem, nem vagyok hajlandó tovább menni, nem erről volt szó. Én nem vagyok lázadó.

- Ó, dehogyisnem jössz velem - ragadja meg a karomat és kezd el húzni. Nem tudok neki ellenállni, túlságosan is erős. Biztosan sokat edzhetett, vagy most is sokat edz, nem tudom, de jóval erősebb, mint én. - És mivel TE vagy az Avatar, így akár akarod, akár nem, te vagy a lázadók feje, vagyis… - néz végig rajtam, miközben még mindig próbálok kiszabadulni a szorításából -… egy nap te leszel a vezérük. És lennél olya kedves abbahagyni az ellenkezést, ugyanis megérkeztünk.

- Tessék? - kérdek el, mert a nagy hómező közepén állunk, nincs itt semmi, csak hó, hó hátán.

- Ne mindig azt nézd, ami előtted van, hanem néha nézz a lábad alá is - forgatja a szemét, majd egy remek vízidomár mozdulattal „elseper” egy csomó havat, mire láthatóvá válik egy csapóajtó. Szóval a lázadók a föld alatt vannak, ezért nem talál rájuk soha senki. Igazából, ha nem lennék annyira megrettenve talán még ötletesnek is találnám.

- Hé, ne állj már ott, mint valami szerencsétlen, inkább kövess, mert nem szeretném kihűteni ezt a helyet.

- Rendben - bólintok, majd minden akaratom ellenére követem, ámbátor semmi kedvem ahhoz, hogy lemenjek, szívem szerint menekülnék a fenébe haza. Lent egy hatalmas alagút rendszer van, amiben Camille kifejezetten jól tud tájékozódni, én meg majdnem, mindig elbukok minden egyes ki álló sziklában. Ami pedig a legfurcsább, hogy tényleg jó meleg van lent, mintha nem is a Déli-sarkon lennék egy alagút rendszerbe. Ez biztos nem természetesen ilyen, de nem akarok rá kérdezni, vagyis nem merek, mivel egy szőke, kifestett hajú lány méreget az alagút végén a falnak dőlve. Nem fest valami bizalom gerjesztően, inkább félelmetesnek mondanám, nagyon félelmetesnek.

- Szóval ő lenne a kiválasztott - mondja Camillenak, majd felém lép. Elkap a késztetés, hogy bebújjak a háta mögé, de a nézéséből azt veszem ki, hogy ennek nem kifejezettem örülne, így inkább megpróbálom megemberelni magam, amikor a keze az arcomhoz ér.

- Érdekes lány, az biztos. Ahogy látom, jól el van kényeztetve, hófehér bőr és kiválóan kezelt haj. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz szólni, amikor majd esni, kelni kell, amikor a bőrödet vágási sebek milliói fogják borítani. De várjunk csak, nem is fogom meg várni, én most… - megy távolabb, majd lendíti a karját. Ha lenne bennem valami menekülési ösztön, most félreugranék, de a lábaim fölbe gyökeredztek, és komolyan attól tartok, hogy rövidesen elsírom magam.

- Meg ne próbáld - kapja el Camille a lány karját.

- Jaj Camille, ugye ezt te sem gondolod komolyan. Nézz csak rá, mindjárt elsírja magát. Szerinted komolyan képes lenne szembeszállni a tűzurával, hát szerintem nem, de ezt nem az én dolgom ledönteni, és nem is a tied - mondja a lány, majd minden köszönés nélkül hátat fordít és eltűnik.

- Gyere - rántja meg a karomat a lány, de a lábaim ahelyett, hogy engedelmeskednének, egymásba gabalyodnak én meg egy nagy puffanás kíséretében a földön kötök ki.

- Bo-bocsánat - nyögök, amikor felállok, és érzem, hogy néhány könnycsepp már az arcomon van.

- Ne foglalkozz Mariaval, egy beképzelt liba, aki sajnos napjaink egyik, ha nem a legtehetségesebb levegő idomárja, így szüksége van rá, de most gyere tovább, mert az idő rohan - indul előre, én meg követem, jó szorosan. Amikor belépünk egy terembe minden szám ránk, vagyis rám szegeződik, de csak egy rövid pillanatig, majd mindenki folytatja az eddigi tevékenységeit. Vagyis majdnem mindenki, mert egy szőke lány és egy szőke fiú felénk tartanak.

- Szóval te lennél az Avatar, örülök, hogy megismerhettelek, én Lenna vagyok - nyújt kezet a lány, amit el is fogadok, bár az előző lány után kicsit meg lep. Mindenesetre a lány kedvesnek tűnik, nem olyannak, aki meg akarna támadni.

- Én Harry vagyok - mondja lomhán a fiú, a szőke hajával és a barna szemével, ahogy így szemügyre veszem akaratlanul is, de meg kell állapítanom, hogy jól néz ki, de David nyomába sem érhet. Várjunk, és miért is hasonlítok valakit Davidhez?

- Értem én Gwendolyn vagyok, és kicsit összezavarodva - mondom az igazat, mire a lány elmosolyodik.

- Ez érthető, de most jobb Ha beéred Camillet - mutat a kísérőm után, aki már kilométerekkel előttem jár.

- Értem és köszönöm, remélem, hogy még találkozunk - mondom őszintén majd Camille után futok, aki volt olyan kedves és szólt, hogy indulunk tovább.

Komolyan, miközben vezet szobáról, szobára folyton folyvást elámulok, hogy mekkora ez a rendszer, és hogy mennyi ember van. Mindig is sejtettem, hogy a lázadók többen vannak, mint bárki gondolná, de hogy ennyien.

- Ők az előbb egészen kedvesek voltak - mondom halkan, mert kezd zavaró lenni a csend kettőnk között.

- Igen, ők ketten viszonylag rendesek főleg Maria, de Harryvel vannak problémák, tudod ő tűzidomár.

- És ez miért baj Alec… - de nem fejezem be a mondatot, mert a lány olyan szemekkel néz rám, hogy sejtem; az életemmel játszom, ha folytatom a gondolatmenetem. Mindesetre, ha már nem leszünk a lázadók főhadiszállásán, akkor megkérdezem tőle. - Hová megyünk most?

- A főnökhöz, vagyis a vezérünkhöz, aki irányítja az összes lázadót.

- Értem, és mit akar tőlem?

- Nem egy értelmű? Meg akarja nézni, hogy kinek a vállán nyugszik mindannyiunk sorsa - mondja, majd bekopog az ajtón. Először nem érkezik válasz, már azt hiszem, hogy nincs itt bent senki, amikor valaki mégis kiszól, hogy szabad. Nyelek egy nagyot, majd követem Camillet be a szobába. Nem látom a férfi arcát, mivel háttal ül nekünk, így szerintem nem is tudja, hogy Camille nem egyedül van. Maga az iroda jelentéktelenül nézett ki. Semmi személyes tárgy, csak egy kép az íróasztalon, mint nem láttam, mivel háttal volt nekem. Egy asztal középen, előtte egy szék ugye, a falak pedig barlangszerűek, mivel egy barlangban vagyunk.

- Meghoztam az Avatart - mondja a lány tisztelet teljes hangon, mire az asztal mögött ülő férfi megfordul, és egyenesen rám néz. Komolyan kezd belőle elegem lenni, hogy mindenki engem figyel, és elemezget ma. Elég kellemetlen a férfi pillantása, de azért kibírom.

- Nem ilyenre számítottam, de azért megteszi, ha ő örökölte az erőt, bár lesz vele sok dolog, nem annyira reménytelen, mint az előző. Büszke vagyok rád… leányom.

- Köszönöm - mondja Camille és valami olyasmi van a szemében, amit eddig még soha sem láttam, bár nem is ismerem olyan régóta.

- Most pedig vidd haza, mert innentől kezdve nehéz napjai lesznek.

- Én is itt vagyok, már elnézést, és mi az, hogy nehéz napok, és milyen előzőről beszélt az előbb? - kérdezem meg mindenki, még magam számára is teljesen váratlanul.

- Tanulnod kell az elemeket, mert az a feladatod, hogy legyőzd a tűz urát, ez nehéz feladat, az elődödnek nem sikerült teljesíteni.

- Aang avatarnak? - erre a kérdésemre cinikusan felnevetett.

- Ugyan kislány, te komolyan lehitted, hogy megszűnt az Avatar reinkarnációs folyamat? Nem szűnt meg, csak az előtted lévők titkolták erejüket, a közvetlen utódod, pedig belehalt a gyakorlásba - mondta érzelemmentes hangon, majd megint megfordult a székkel - Most elmehettek.

- De…

- Gyere - sziszegte Camille, majd az ajtó felé irányított minket. - Most haza mész, azt hiszem, most egy rövidebb utat használunk - irányított be egy teljesen kihalt alagútba, még fény sem volt. Nem láttunk semmit és senkit. Csak a hangok alapján lehet tájékozódni.

- Camille…

- Pszt, gondolom, nem akarsz itt ragadni, mert ha nem fogod be, akkor itt maradunk. Komolyan hoznom kellett volna egy fáklyát - mondja, miközben fülel.

Na jó, ez nekem nem különösebben tetszik, így egy eszement ötlet jut eszembe, elméletileg tudok fényt csinálni. Bár ez az elmélet a múltkor is megbukott a támadásnál talán egy icike-picike lángot elő tudok csalni, ami világít nekünk. Oké, akkor tenyér előre, nagy levegő, koncentrál és…

- Ááááá - sikoltottam egy hatalmasat, mivel a kis lány helyett egy hatalmas nagy tűzcsóvát sikerült létrehoznom, ami felszökött egészen a plafonig. A hangomra már Camille is hátra fordult, ám, amikor meglátta a helyzetet konkrétan elröhögte magát. Őszintén; én nem éreztem ilyen viccesnek a helyzetet, szerintem sokkal inkább volt ijesztő.

- Kösz az együttérzést, amúgy én csak magunknak akartam fényt csinálni - mondtam, miközben levágtam magam a földre.

- Mondjuk ne koncentrálj ennyire és csak kicsi erőt használj, akkor van rá esély, hogy nem csinálsz magadból emberi, vagyis Avatari fáklyát - mondja cinikusan, de azt hiszem komolyan, így próba, szerencse alapon megpróbálom még egyszer, úgy, ahogy mondja és most valóban egy kis láng keletkezik a kezemen.

- Na, akkor most tartsd előre és menjünk.

- Oké - mondom, majd elindulunk, de egy rövid idő után kezd kényelmetlen lenni a póz. - Nem rakhatom le, vagy nem veszed át?

- Nehogy neki állt itt hisztizni nekem, már nincs messze, annyit kibírsz.

- Rendben. Amúgy Alec hogyhogy nem jött veled, és miért nem mondhattam ki a nevét? - kérdezem meg azt, ami az óta a megöllek nézés óta.

- Mert ő tűzidomár.

- De…

- Így a lázadók nem szövetkeznek vele, sőt, egy tűzidomárral sem szövetkeznek mióta körülbelül 20 éve elárulta őket egy egyikük. Harry kivétel, mivel az ő szüleit megölték, és hasonlók, valamint ő a főnök kedvence ő bármit megtehet, van olyan, hogy napokig nem látjuk, de semmi gond. Ha a többiek nem jelentkeznek le, máris árulás gyanú van - mondja. Bár én ebből nem kifejezetten értem, hogy mi a baj Alec személyével, azért bólintok, mintha megértettem volna.

Amikor a kijárathoz érünk, gyorsan a hóba dugom a kezem, hogy elaludjon a kis láng. A szeme sarkából látom, hogy Camille enyhén furcsán néz rám. Oké, szóval ez azt jelenti, hogy van normálisabb módja is ez elaltatásnak. Hát ez van. Igazából nem csinálunk szívbajt az elválásból, én intek egy sziát, majd ott sem vagyok. Igazából még mindig reszketek a lent történtek és látottak miatt, most csak haza akarok jutni, és bebújni az ágyamba és elfelejteni mindent, ami történt.

Amikor a ház elé érek, viszont majdnem szívrohamot kapok, ugyanis ismeretlen emberszállító eszközök állnak a házunk előtt. Vagyis láttam már ilyet, tűzidomárok utaznak rajuk. Istenem, mit keresnek ezek itt? Egy kellemetlen gondolat ver szöget a fejembe, így futásnak eredek és meglep, hogy több erő van a lábamban, mint ahogy azt sejtettem. Úgy robbanok be az ajtón, mint valami bomba.

- Meg… - kiabálnám, de belém fagy a szó, amikor David fagyos szemével találom magam szemben. Amikor oldalra nézek, akkor észreveszem, hogy a szüleim egy kanapén ülnek, anyám zokog, apám meg gyászosan néz rám.

„Már úgy is mindegy, mert tudom, hogy ki az a lány” hangzanak fel az emlékeimben a reggeli szavak. Először szóhoz sem jutok, de tudom, hogy mondanom kell valamit, holott ez számomra a vég…  

Extra - Hogy kel elrontani a tökéletes pillanatokat

Időben, Dolly-nyuszi megismerése előtt egy-két héttel tartunk.

Camille szemszöge

Olyan nyugodtság uralkodott, ahogy Alec mellkasán feküdtem, senki sem szólt egy árva szót sem. Keze egy kósza tincsemmel játszadozott én csak figyeltem gondtalan arcát. Valami melegség áradt a gyomromtól szétterülve minden porcikámban. Jól esett, hogy a némaság, a csend bája töltötte be a szobát, ami olyan hangos is tudott lenni az érzelmek nyelvén. Furcsa volt ez az egész, a kettőnk közötti fal hiánya, a bunkó beszólások, a nem törődömsége, az én hidegségem szokatlanul távolinak tűnt.  Mintha egy tökéletes házaspár lennénk, vasárnap reggel, akik épp kiélvezik az utolsó pillanatokat mielőtt a gyerekek betoppannak. Szúró fájdalom hasított a tüdőm környékére, mivel mi sosem leszünk ilyenek, különös, hogy ez a gondolat el keserít, mivel nem akarok ilyen életet. Mégis valami fojtogató érzés kúszott egyre feljebb bennem, tönkretéve a meghittséget.
Alec egy csókért hajolt le hozzám, de zavart mosoly kíséretében félre kaptam a fejem.
- Mi a baj Milly? - kérdezte, talán most látok először valami aggódás félét a szemében. Általában ilyenkor ezredszerre is elmondom, hogyha még egyszer Millynek mer hívni nem állok jót magamért, de semmi kedvem veszekedni.
- Semmi - válaszolom, miközben megrázom a fejem. Egy kósza gondolatként felötlik bennem, hogy elmondom, kitálalok, hogy mi is nyomja a szívem... de ez nekem nem megy. Félek attól, ha ezt most mind a nyakába zúdítom elhagy és újra teljesen egyedül maradok. Nem lesz senkim, akiben egy csöppnyit is megbíznék. De más részt joga van tudni, és különös de elszeretném mondani. Viszont, hogyha nem lennék terhes én hagynám el, mert teljesen elgyengít ha csak egy pillantást is vetek rá. Apám egyszer azt mondta a szerelem öl, hogy ő is meghalt mikor anyát kivégezték, ez csak egy árny ami miattam van itt, és nekem nem szabad hasonlóan járnom. Hiába, ha Alecet nem is fogják kivégezni - bár valószínű csak az apja miatt - akkor egy napon majd meghal. Ez az a gondolat ami elindított bennem valamit, hogy talán történhet vele valami ami arra késztetett..
- Alec... én - elharaptam a mondat végét. Egy pillanatig azt hittem nem is hallotta, de felém fordítja szőke fejét. Valamit ki kel találnom. - Gondolkodtál már azon, hogy valaha is lesz gyereked? - a szemöldöke felszalad, de gyorsan rendezi arcvonásait.
- Sosem lesznek gyerekeim Milly... - valós szomorúságot vélek ki hallani a hangjából - Nézünk szembe a tényekkel, nem vagyok apának való.
Ebben a pillanatban meggondoltam magam. Hogy képzelhettem el, hogy majd együtt élünk a gyerekeinkkel egy kertvárosi házacskában... Egyszerűen nem vagyok normális.
- Azt hiszem jobb ha megyek - kezdtem öltözködni.
- Nem akartalak elszomorítani...
- Nem érdekel, nem akarok gyereket, főleg nem tőled! - a mondandójába vágok és szinte köpöm a szavakat. Azonban ahogy lehajolok a táskámért minden magabiztosságom elszáll, utamat a mosdó felé veszem. Hallom ahogy Alec utánam rohan, bár, hogy őszinte legyek most pont ő azaz ember akit a legkevésbé szeretnék magam mellet látni jelen pillanatban. Legnagyobb meglepetésemre még a hajamat is hátra fogja. Csak felállok, kimosom a számat, rá se nézve. Nem akarok rá nézni, mert akkor megpillantom a felismerés szikráját a szemében. Éppen elsétálnék mikor megragadja a karom.
- Terhes vagy? - néha azt hiszem teljesen hülye... "Nem Alec nyugi nem vagyok. Csak azért hozakodtam elő a gyerek témával, mert tudod én olyan vagyok aki rögtön hozzád akar menni, és a hányást meg felejtsd el, csak ételmérgezés..." Aha, szép is lenne.
- Hagyj békén! - kitépnék karom a szorításából, de csuklója egyre erősebben csavarodik a kezemre. - Engedj el! Most! - nézek rá dühödten. Hirtelen a falhoz szorít, úgy érzem magam mint egy csapdába esett állat, akit mindjárt lelő a vadász, de előtte még kiélvezi az állat kétségbe esését.
- Ne játszadozz Camille! Tudnom kel ha az én gyerekemről van szó!
- Honnan tudod, hogy a tiéd?
- Ismerlek annyira, hogy tudom, nem hancúrozol csak úgy össze-vissza.
- Igazad van az te vagy! - lankad a figyelme, megragadom az alkalmat és gyorsan ki slisszanok az ajtón.
Nem foglalkozom azzal, a múlt heti esettel amikor valami tüzes csajjal volt, nem foglalkozom semelyik nőjével sem. Csak rohanok és ez valahogy megnyugtatott.
Otthon az első, hogy magamra zárom a házat, majd lehuppanok a kanapéra. Kezemmel megsimogatom a hasam.
- Úgy tűnik ketten maradtunk, kicsi lány - furcsa de valahogy érzem, jobban mondva tudom, hogy lány lesz. Tudom nevetséges.
Igazából talán jobb is hogy Alec nem lesz a képben. Mit kezdhetett volna velem meg a gyerekkel? Ő egy fejes, majdnem hogy a legnagyobbnak a fia... egy tűzkutya. Örülnöm kéne, hogy semmi közöm nem lesz hozzá... leszámítva a lányunkat.

3 fejezet - Egy hosszú este...

Behunyom ugyan a szemem, de azt a fájdalmat, amit akkor érezek, amikor a fogai a kezembe hatolnak semmi, de semmit sem tudja velem elfeledtetni.

Sikoltok, de tudom, hogy senki sem hallja. Rúgkapálok, de tudom, hogy semmi értelme, csak őket haragítom magamra. De nem adom magam, ilyen könnyen nem. Ha szét akarnak tépni, és megenni, akkor hajrá, de ahhoz előbb le kell győzniük, és én az utolsó pillanatig harcolok, az utolsó lélegzetemig.

Persze, szép és nagy szavak ezek, főleg akkor, amikor a farkasok húzni kezdenek. Szerencsém, hogy olyan jól bélelt a kabátom, különben már nem biztos, hogy lenne kezem. Oké, ha én vagyok az Avatar, akkor most elvileg ki kéne tudnom szabadulni valami spéciidomítással… hát elvileg, de elvben semmi sem úgy működik, mint a gyakorlatban. Gyakorlatilag egy másodrendű gyógyító vagyok, akinek semmi sem megy úgy, ahogy kellene, ja és életemben kétszer idomítottam tüzet tök véletlenszerűen. A levegő, meg a föld tiszta homály, igazából olyan idomítást még életemben nem láttam, mivel tiltott, de tüzet, azt sokat, jó sokat. Talán, ha megpróbálom leutánozni a kézmozdulatokat, megyek valamire, vagy nem, a helyzetem rosszabb már nem igen lehet.

Igazából ezek a gondolatok a pillanat töredéke alatt mennek végig a fejemen, és a nagy hó miatt a farkasok se olyan gyorsak. Most már minden mindegy alapon veszek egy jó mély levegőt, majd leutánzom a tévében látott kézmozdulatokat, de semmit. Hát oké, nem számítottam másra, de azért mégis. Igazából nem éppen tervezem feladni, a harcot ne nagyon úgy fest, hogy nincsen választásom, már a ruhám is csurom víz, vagyis egyre nehezebb. Várjunk csak… víz… elvileg én víz idomár vagyok, ez biztosan megy. Így ezt végiggondolva nyugalmat erőltettem magamra és meglendítettem a szabad kezem. A hó, vagyis a víz engedelmeskedett és a farkasok felé lendült. Nem tudom, hogy mekkora a csapás, amit sikerül bevinnem, de az biztos, hogy értem vele valamit, mivel az a farkas, ami fogva tartja, a kezemet felvonyít, és elenged. Nekem is csak pont ennyi kell, hogy valahogy felkászálódjak és futni kezdjek. Mindenesetre nem jutok túl messzire, mivel az egyik dög elém ugrik, mire én sikítva ugrom hátra. Előnyömre legyen írva, hogy most nem esem el, ami kifejezetten nem hátrányos, de tudom, hogy végem van, a víz dobálásán kívül nem tudok semmit, és szerintem azzal már nem megyek semmire.

- Akkor gyere csak - sóhajtok egyet, majd pont abban a pillanatban, amikor egy farkas rám akar ugrani egy tűzcsóva, hasít el mellettem, ami telibe találja az állatot. Ezt a tényt nem éppen tudom hová tenni, így megperdülök a tengelyem körül és azt hiszem, ha nem az életem lenne veszélyben, most leesne az állam, ugyanis Alec és Camille tart felém.

- Bukj le - kiabálja a tűz idomát, én meg csinálom azt, amit mond, pedig nem szeretem, ha ugráltatnak.

- Ne hagyd, hogy megöljék, még szükség van rá - kiabál Camille is, én pedig már meg sem lepődöm. Mindenesetre többet nem nézek fel, csak hallgatom, ahogy a farkasok vonyítgatnak. Nem tudom, hogy Camille harcol-e, de a „puhány vagy” meg az „erre tanítottak téged azokban a híres iskolákban?” című megszólalásaiból azt sejtem, hogy igen. Nem tudom, hogy mennyi ideig fekszem a földön, mire valaki, vagyis Camille, elém lép, mivel határozottan női cipő van az illetőn.

- Na, felkelhetsz, elmentek - mondja tárgyilagosan.

- Köszi, hogy… segítettetek - mondom, miközben felülök.

- Te meg sérültél - tesz egy újabb nagyszerű megállapítást. Erre inkább nem mondok semmit, mivel szerintem mind a ketten jobban járunk. - Na, vedd le a kabátod, és remélem, hogy az a rövid ujjú van rajtad, mint délelőtt, mert nem fogok pulcsik levágásával bajlódni - először furcsán néztem rá, aztán leesett, hogy meg akar gyógyítani most, itt, a vaksötétben. Persze ki vagyok én, hogy ellenkezzek vele, így csináltam, amit mondott, annak ellenére, hogy amint megszabadultam a kabáttól lett egy olyan érzésem, hogy menten odafagyok a földhöz. Mindenesetre nem tudtam ránézni a sebre, így amíg Camille gyógyította eddig elfordítottam a fejem és néztem a nagy messzi némaságot.

- Miért vagytok itt? Egyáltalán miért segítetek nekem, mert ha az vagyok, akinek gondoltok, akkor a halálomat kéne kívánnotok, főleg neked - nézek Alecre, aki tűzidomár, mellette még nemes is.

- Mert ha meghalsz, akkor megint elkezdhetem keresni a következő életedet, ami nem lenne túl jó móka - mondja koncentráló hangon, miközben fel-le mozgatja a vizet a karomon, miközben bizsergető érzés lepi el a karomat, ami azt jelenti, hogy gyógyul a seb, ami jó, vagyis azt jelenti, hogy megmarad a kezem.

- Nem sok választásom van - vonja meg a vállát Alec. - Meg nekem amúgy is mindegy - néz félre, miközben keresztbefonja maga előtt a karját. - Milly siess, dolgunk van.

- Ne. Hívj. Millynek - tagolja Camille, miközben befejezi a kezemet.

- Szóval Milly - mosolyodom el komiszan, miközben Camille gyilkos pillantást vet, rám ás Alecre is. - Mindenesetre mehetsz - paskolja meg a karomat, ami nem fáj. Amikor ránézek, majdnem leesik az állam, mivel nem látszik a hegy helye, se semmi. Hú, ő tényleg remek gyógyító lehet.

- Hát köszönöm - állok fel, és veszem fel a kabátom. - akkor én megyek, mert otthon már várnak. Gondolom, holnap találkozunk - köszönök el, majd ott sem vagyok. Szerencsére miközben ott ültem a havon sikerült megtalálnom a falu fényeit, így amilyen gyorsan csak tudok, hazafutok. Nem lassítok egy pillanatra sem (bár, akkor elfog a kísértés, amikor Camille, utánam kiabálja, hogy: „Hamarabb, mint gondolnám”. , mert haza akarok érni, azt akarom, hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak, el akarom felejteni, hogy mi is történt ma, egyszóval be akarok feküdni az ágyamba. Amikor a ház elé érek, egy rövidke pillanatra megtorpanok, és végiggondolom, hogy mi lesz a tökéletes kifogás, a véres kabátomra, és úgy mindenre, ahogy kinézek. Amikor viszont benyitok, a legnagyobb megdöbbenésemre senki sem foglalkozik azzal, hogy késte, meg, hogy; hogy nézek ki, ugyanis anyám egyből nekem támad, hogy menjek fel és szedjem rendbe magam, mivel nagyon fontos vendégek jönnek, meg, hogy kikészítette nekem a ruhát, feltétlenül azt vegyem fel, meg ilyenek. Én csak erőtlenül bólintok, majd gyorsan felcaplatok a fürdőszobába, és veszek egy jó, forró fürdőt. Felüdülés a kihűlt végtagjaimnak a hideg víz. Furcsa, hogy Rose nem zaklat, hogy ő szeretné a fürdőt meg ilyenek, mindenesetre ez a tény megnyugtató is, talán ez azt jelenti, hogy mostantól lesz magánéletem.

Amikor végre bemegyek a szobámba, mert hazaérkezésem óta ott sem jártam, majdnem hanyatt esem a megdöbbenéstől, ugyanis anya nem valamelyik giccses ruhámat rakta ki, amit utálok, hanem a kék törzsi ruhámat, ami csak ünnepségeken, és a királyi palotában kell viselni, egyébként nem elvérés, legalábbis mostanában, ugyanis régen kötelező volt. Felhúzom ugyan a szemöldököm, de ha anyám akarja, legyen. Gyorsan felkapom magamra a hosszú, földig érő világoskék ruhát, rá pedig a ruhára boruló része, aminek minden szélét fehér szőrme keretezi. Nem ez a ruha a kedvencem, de nincs vele bajom, olyan egyszerűm olyan víztörzsös, aminek lennie kell.

- Gwenny, siess már, a vendégek mindjárt itt vannak - kiabál be a nővérem az ajtón, majd hallom, ahogy le is meg a lépcsőn. Sóhajtok egy nagyot, mert el tudom képzelni, hogy ő a gyönyörű kék ruhájában ott áll, a(z) (ál)kedves mosolyával, és alig várja, hogy elkápráztassa a vendégeket, akik persze egy az egyben oda lesznek érte, én meg kapom a kérdéseket, hogy mikor értem utol a nővéremet meg ilyenek. Ezek már a sírba visznek, de jobb, ha minél előbb túlesem rajta, akkor talán nem fáj annyira.

- Megyek - lépek ki az ajtón, miközben még gyorsan felveszem a ruhához illő kék topánkát is, Mikor lefelé indulok a lépcsőn, hallom, hogy anyám kinyitja az ajtót, én meg már kettesével veszem a fokokat, mivel tényleg kíváncsi vagyok a rejtélyes vendégekre, akik jöttek.

- Itt vagyok elnézést a késésért - robbanok le a lépcsőn, és ha apám nem fogja meg a vállamat szerintem szó szerint pofára esek megdöbbenésemben ma este már sokadszorra. Eddig azt hittem, hogy nagyobb meglepetés nem érhet, nos… tévedtem, ugyanis az ajtóban az újdonsült „barátaim” álltak, akikkel a napom 90%-át töltöttem akaratlanul.

- Ő pedig itt a fiatalabb lányom Dolly - mutatott be apám, ám amikor megláttam Camille szemében felcsillanni valami gyorsan megszólaltam.  

- Apa! - kiáltottam, mivel ezzel tönkre ment annak az esélye, hogy a lányt Millynek hívom a közeljövőben, mivel tudom, sőt, sejtem, hogy fogunk még találkozni, de mivel már ő is tudja a Dollyt, esélyem sincs. Bár, ha jobban belegondolok, mint a Dolly, mint a Milly egy tehénnek a nevek Húú, azt hiszem, ha egyszer lesz két tehenem így nevezem el őket.

- Vagyis, Gwendolyn - helyesbített, majd taszított egyet a hátamon, mire rájöttem, hogy meg kéne hajolnom, és köszönteni őket a háznál régi, jó szokás szerint. Én pedig tisztelettudó, jól nevelt lány vagyok, amin az elmúlt nap eseményei nem változtatnak, így mélyen meghajoltam Alec előtt, majd szép, hangosan a következőket mondtam.

- Köszöntöm a házunknál, remélem jól foga magát érezni.

- Remek, most, hogy ezen túl vagyunk, üljünk asztalhoz - tapsolt kettőt anyám, majd rám nézett. -  Gwendolyn, kérlek, hozd be az ételeket, miközben a felnőttel beszélgetnek - intett a konyha felé, én meg csak bólintottam, mivel nem számítottam másra, ha vendégek jönnek, ez mindig így van, én vagyok a csicska, mondjuk ezt megszoktam, így szinte egész este lestem anyám kívánságait, alig tudtam ülni, esküszöm olyan volt, mintha én lennék a kitartott szolga a háznál. Szerencsére apám egy részénél megunta, és közölte, hogy üljek le, ő addig elintézi a kinti dolgokat. Mindesetre ültömben se jutottam sok szóhoz, mivel anyám és Rose megállíthatatlanul kérdésekkel bombázták Alecet, Camille pedig mintha nem is létezni, ami pedig még jobban zavart, hogy a nővérem pofátlanul flörtölt a tűzidomár fiúval, én meg, ha hozzá mertem szólni, akkor le lettem állítva. Ám szerintem a flörtölés ténye szerintem Camillet, idegesíti a legjobban, mivel néha komolyan attól félek, hogy neki ugrik a nővéremnek, ezzel összevérezve mindenki kék, vagyis Alecnek piros, törzsi ruháját. Valamikor a desszert környékén már úgy érzem, hogy ha Rose még egyszer kimondja, hogy; Cuki Tűzidomár Fiú, akkor felfordul a gyomrom, így egy remek ötlettel állok elő.

- Anyám, mi lenne, ha megmutatnám a vendégeknek a házat.

- Igen, ez remek ötlet, én viszem Alec urat, te foglalkozz csak… ööö… a lánnyal - vonja meg a vállát a nővérem, majd ő és Alec már ott sincsenek.  Esküszöm, ha szemmel ölni lehetne Rose már rengetegszer meghalt volna, majd újra feltámadt volna, hogy ismételten meghaljon, vagyis Camille tekintete erről árulkodik.

- Gyere - mondom neki kedvesen, majd a szobám felé veszem vele az irányt. Eszem ágában sincs körbevezetni, beszélni akarok vele, amire a szobám a legjobb hely, ugyanis oda nem nagyon nyit be senki. Szerintem Camille érti a gondolat menetemet, mivel, amikor belépünk, a helységbe egyből neki esik az első párnának.

- Nézzük, a családod egész… fura. Az apád normális, az anyád rabszolga hajcsár, és bizonyítottan baja van veled, a nővéred meg reggelre halott lesz - persze, ezt nem hisztizve mondja, csak tényszerűen, miközben összetépi a kedvenc párnámat. Persze ezt inkább nem teszem szóvá, mást kérdezek tőle.

- Mit csináltok ti itt?

- Apád meg hívott minket, hogy vacsorázzunk itt, és mivel egyikünk se nagyon tud főzni így elfogadtuk, egyébként az étel tényleg nagyon jó, de ez most mindegy. Holnap szombat, reggel 10-re legyél a lagúnánál, ahol találkozunk, mert el kell vinnünk valahová - biztosan látta, hogy milyen rémülten nézek, mivel gúnyos mosollyal hozzáeszi - Nyugi, nem akarunk elvinni a kontinensről, csak be akarunk mutatni valakiknek, bár vannak olyanok, akiket ismersz - mondja, majd az ajtó felé int. - anyád hisztériázik ideje menni - int az ajtó felé, majd még előttem kilép az ajtaján. Nekem kell pár pillanat, hogy felfogjam az információt, majd gyorsan utána szaladok.

Tegnap a vacsora a beszélgetésünk után gyorsan elhalt. A vendégek elköszöntek, én meg fáradságra hivatkozva lefeküdtem, most meg itt futok, hogy ott legyek a lagúnánál kilencre, azt hiszem… vagy tízre. Nem tudom, ezért jobb, ha az ember előbb érkezik. Amikor oda érek nincs ott senki, csak a víz zúgása hallatszik, így szépen lassan felmászom a sziklámra, mert igen, az az én sziklám akárki, akármit mond. Éppen kényelembe helyezném, magam, amikor érzem, hogy valaki mögém lép. Nincs pont mögöttem, de érezhető a jelenléte. Biztos Camille, vagy Alec, vonom meg a vállam, és nem is figyelek hátra.

- Régen láttuk egymást - szólal meg, mire ledermedek, de ehhez semmi köze a sarki hidegnek, vagy bárminek, ehhez csak a hangjának van köze, mi egészen idáig kísértett a múltból, amit szinte minden nap láttam álmomba, és amit próbálok elfelejteni, de nem megy. Egy rövid pillanatig komolyan bízom benne, hogy képzelődöm, de amikor hallom, hogy elkezd közelebb lépkedni, már ez az illúzióm is elszáll. Nem hittem volna, hogy újra látom, és őszintén; nem tudom, hogy akarom-e látni, vagy hallani, de azért hátra fordulok.

- Igen, valóban régen láttam, felség…