Egy rövid pillanatra komolyan azt hittem, hogy képzelődöm.
Képzelem a hangokat, a közelségét, a rám szegeződő pillantását, de amikor a
szeme láttára közelebb lépett már tudtam, hogy valóban ott áll. Sohasem
gondoltam bele, hogy milyen lesz a viszontlátás, őszintén; azt se tudtam, hogy
látom-e még valaha a Tv-n kívül.Mindenesetre látom, hogy amikor „felségnek” szólítom,
megrándul az egyik arcizma. Valószínűleg nem esik túl jól neki, de nem érdekel,
mert nekem sem esett jól az, amiket ő csinált velem. Nem tudom, hogy felfogja-e
a súlyát annak, de nem is különösebben érdekel. Miközben a válaszát várom,
gyorsan felállok, eközben a művelet közben akaratlanul is végigmérem. Sokat
változott az elmúlt évek folyamán, nem tudom megmondani, hogy miben, de
megváltozott, az biztos.
- Nem volt időm eljönni, fontos dolgaim voltak - mondja
határozott hangon, mintha még mindig hárítani szeretne.
- Gondolom - fonom össze magam előtt a kezeimet. - El
kellett jegyeznie a menyasszonyát, valamint folyamatosan; „Hogyan sanyargassuk
a népet” órákra járt, valamint idomítást tanult. Igen, tudom én, hogy rengeteg
dolga volt felség, ugyanis akármilyen meglepő televízió még itt is van - mondom
neki, de a hangom inkább keserű, mint támadó. Őszintén; nem mernék támadni,
ahhoz túlságosan királypárti vagyok, így inkább csak lesütöm a szemem, majd
várom, hogy mit mondd erre. Hosszú ideig néma csend, nem szól semmit. Ezek
szerint igazat ad nekem, mert a hallgatás belegyezés.
- Hm… - indulok el felé. - Sejtettem, hogy ez lesz a
válasza, és ha most megengedi mennem, kell - mondom halkan, és tárgyilagosan.
Reménykedem benne, hogy nem mond semmit, hagy elmenni, nem
nehezíti meg a helyzetemet a kelleténél is jobban. Persze, nekem az elmúlt
napokban nem éppen van szerencsém, sőt, kifejezetten szerencsétlen vagyok.
- Állj! - kap váratlanul a csuklóm után, mivel időközben
leengedtem a kezemet. - Okkal vagyok itt, nem miattad…
- Soha nem is gondoltam, hogy miattam jönne ide - szakítom
félbe, mert nehogy azt higgye már, hogy minden vágyam az, hogy miattam jöjjön
ide, még akkor sem, ha pontosan ez minden vágyam.
- Jó, de ez most mindegy. Egyesek azt suttogják, hogy itt, a
Déli-törzsben él az új Avatar. Őt akarjuk megtalálni, nem tudod véletlenül,
hogy ki az?
Ledermedek a szavai hallatán. Elvégre tényleg miattam jött
ide, csak ezt még nem tudja, de ami még rosszabb, azért jött, hogy elvigyen és
megölhessen. Én félek, én élni akarok, nem akarok meghalni, elvégre nem tettem
semmi rosszat. Mindig törvényfélő ember voltam, igyekeztem jól tanulni és
hasonlók, nem érdemlem meg a halált. Nem válaszolok neki egyből, ami szerintem
feltűnik, így elkezd furán méregetni, ami nem jó, nagyon nem. Nem viselkedhetem
furcsán, normálisan kell viselkednem, és természetesen, már amennyire az egy
ilyen helyzetben menni fog.
- Minek hisz maga engem? Besúgónak? Ha tudnám, se mondanám
el neked, mivel nem dobnám fel az egyik társamat se - mondom, majd kirántom a
kezem a szorításából. - Nem különösebben örültem a találkozásnak - hajolok meg
úgy, ahogy illik, majd szépen, nyugodtan elindulok visszafelé. Már majdnem
halló és látótávolságon kívül vagyok, amikor hallom, hogy utánam kiabál
valamit.
- Már úgy is mindegy, mert tudom, hogy ki az a lány és… - a
további hangok nem jutnak el hozzám, de megdermedek. Ha tudja, hogy ki vagyok,
akkor miért nem kapott el most, vagy egyszerűen meg akar szégyeníteni az egész
falú előtt. Nem tudom, egyszerűen nem értem a tűzidomárok esze járását. Bár
végsősörön én is tűzidomár vagyok, azt hiszem.
Mindenesetre nem tudom hová tenni a herceg szavait és
cselekedeteit, meg a szemét. A szemét, amit egész idő alatt figyeltem. Olyan
szomorú volt miközben engem nézet, szomorú és egy csepp remény sem volt benne.
Nem tudom, hogy ennek mi lehetett az oka, de van egy olyan érzésem, hogy jobban
járok akkor, ha ez nem is érdekel.
- Na, jobb is hogy itt vagy - hallok meg egy női hangot,
amikor pedig megfordulok Camillet látom meg magam előtt… egyedül. Ez egy kicsit
meglep. Azt hittem Alec mindenhová elkíséri. - Na, nem mondasz semmit, ez
remek, akkor induljunk is, innen úgyis közelebb van a bejárat - indul el előre.
Én egy pillanatig bambán bámulok utána, majd gyorsan követem. Egy ideig némán
megyünk egymás mellett. Egyikünk sem akar beszélni, engem a reggel zavar a
mellettem lévő lányt pedig nem tudom, hogy mit.
- Ha megérkezünk, viselkedj rendesen, és ne mondj
himnuszokat a tűz népe mellett, ha megkérhetlek rá - szólal meg váratlanul.
- Tessék?
- A lázadók főhadiszállására megyünk. Ott nem éppen szeretik
azokat, akik ajnározzák a tűzkutyáit - mondja tárgyilagosan, de én megtorpanok.
- Nem, nem vagyok hajlandó tovább menni, nem erről volt szó.
Én nem vagyok lázadó.
- Ó, dehogyisnem jössz velem - ragadja meg a karomat és kezd
el húzni. Nem tudok neki ellenállni, túlságosan is erős. Biztosan sokat
edzhetett, vagy most is sokat edz, nem tudom, de jóval erősebb, mint én. - És
mivel TE vagy az Avatar, így akár akarod, akár nem, te vagy a lázadók feje,
vagyis… - néz végig rajtam, miközben még mindig próbálok kiszabadulni a
szorításából -… egy nap te leszel a vezérük. És lennél olya kedves abbahagyni
az ellenkezést, ugyanis megérkeztünk.
- Tessék? - kérdek el, mert a nagy hómező közepén állunk,
nincs itt semmi, csak hó, hó hátán.
- Ne mindig azt nézd, ami előtted van, hanem néha nézz a lábad
alá is - forgatja a szemét, majd egy remek vízidomár mozdulattal „elseper” egy
csomó havat, mire láthatóvá válik egy csapóajtó. Szóval a lázadók a föld alatt
vannak, ezért nem talál rájuk soha senki. Igazából, ha nem lennék annyira
megrettenve talán még ötletesnek is találnám.
- Hé, ne állj már ott, mint valami szerencsétlen, inkább
kövess, mert nem szeretném kihűteni ezt a helyet.
- Rendben - bólintok, majd minden akaratom ellenére követem,
ámbátor semmi kedvem ahhoz, hogy lemenjek, szívem szerint menekülnék a fenébe
haza. Lent egy hatalmas alagút rendszer van, amiben Camille kifejezetten jól
tud tájékozódni, én meg majdnem, mindig elbukok minden egyes ki álló sziklában.
Ami pedig a legfurcsább, hogy tényleg jó meleg van lent, mintha nem is a
Déli-sarkon lennék egy alagút rendszerbe. Ez biztos nem természetesen ilyen, de
nem akarok rá kérdezni, vagyis nem merek, mivel egy szőke, kifestett hajú lány
méreget az alagút végén a falnak dőlve. Nem fest valami bizalom gerjesztően,
inkább félelmetesnek mondanám, nagyon félelmetesnek.
- Szóval ő lenne a kiválasztott - mondja Camillenak, majd
felém lép. Elkap a késztetés, hogy bebújjak a háta mögé, de a nézéséből azt
veszem ki, hogy ennek nem kifejezettem örülne, így inkább megpróbálom
megemberelni magam, amikor a keze az arcomhoz ér.
- Érdekes lány, az biztos. Ahogy látom, jól el van
kényeztetve, hófehér bőr és kiválóan kezelt haj. Kíváncsi vagyok, hogy mit
fogsz szólni, amikor majd esni, kelni kell, amikor a bőrödet vágási sebek
milliói fogják borítani. De várjunk csak, nem is fogom meg várni, én most… -
megy távolabb, majd lendíti a karját. Ha lenne bennem valami menekülési ösztön,
most félreugranék, de a lábaim fölbe gyökeredztek, és komolyan attól tartok,
hogy rövidesen elsírom magam.
- Meg ne próbáld - kapja el Camille a lány karját.
- Jaj Camille, ugye ezt
te sem gondolod komolyan. Nézz csak rá,
mindjárt elsírja magát. Szerinted komolyan képes lenne szembeszállni a tűzurával,
hát szerintem nem, de ezt nem az én dolgom ledönteni, és nem is a tied - mondja
a lány, majd minden köszönés nélkül hátat fordít és eltűnik.
- Gyere - rántja meg a karomat a lány, de a lábaim ahelyett,
hogy engedelmeskednének, egymásba gabalyodnak én meg egy nagy puffanás
kíséretében a földön kötök ki.
- Bo-bocsánat - nyögök, amikor felállok, és érzem, hogy
néhány könnycsepp már az arcomon van.
- Ne foglalkozz Mariaval, egy beképzelt liba, aki sajnos
napjaink egyik, ha nem a legtehetségesebb levegő idomárja, így szüksége van rá,
de most gyere tovább, mert az idő rohan - indul előre, én meg követem, jó
szorosan. Amikor belépünk egy terembe minden szám ránk, vagyis rám szegeződik,
de csak egy rövid pillanatig, majd mindenki folytatja az eddigi tevékenységeit.
Vagyis majdnem mindenki, mert egy szőke lány és egy szőke fiú felénk tartanak.
- Szóval te lennél az Avatar, örülök, hogy megismerhettelek,
én Lenna vagyok - nyújt kezet a lány, amit el is fogadok, bár az előző lány után
kicsit meg lep. Mindenesetre a lány kedvesnek tűnik, nem olyannak, aki meg akarna
támadni.
- Én Harry vagyok - mondja lomhán a fiú, a szőke hajával és
a barna szemével, ahogy így szemügyre veszem akaratlanul is, de meg kell
állapítanom, hogy jól néz ki, de David nyomába sem érhet. Várjunk, és miért is
hasonlítok valakit Davidhez?
- Értem én Gwendolyn vagyok, és kicsit összezavarodva -
mondom az igazat, mire a lány elmosolyodik.
- Ez érthető, de most jobb Ha beéred Camillet - mutat a
kísérőm után, aki már kilométerekkel előttem jár.
- Értem és köszönöm, remélem, hogy még találkozunk - mondom
őszintén majd Camille után futok, aki volt olyan kedves és szólt, hogy indulunk
tovább.
Komolyan, miközben vezet szobáról, szobára folyton folyvást
elámulok, hogy mekkora ez a rendszer, és hogy mennyi ember van. Mindig is
sejtettem, hogy a lázadók többen vannak, mint bárki gondolná, de hogy ennyien.
- Ők az előbb egészen kedvesek voltak - mondom halkan, mert
kezd zavaró lenni a csend kettőnk között.
- Igen, ők ketten viszonylag rendesek főleg Maria, de Harryvel
vannak problémák, tudod ő tűzidomár.
- És ez miért baj Alec… - de nem fejezem be a mondatot, mert
a lány olyan szemekkel néz rám, hogy sejtem; az életemmel játszom, ha folytatom
a gondolatmenetem. Mindesetre, ha már nem leszünk a lázadók főhadiszállásán,
akkor megkérdezem tőle. - Hová megyünk most?
- A főnökhöz, vagyis a vezérünkhöz, aki irányítja az összes
lázadót.
- Értem, és mit akar tőlem?
- Nem egy értelmű? Meg akarja nézni, hogy kinek a vállán
nyugszik mindannyiunk sorsa - mondja, majd bekopog az ajtón. Először nem
érkezik válasz, már azt hiszem, hogy nincs itt bent senki, amikor valaki mégis
kiszól, hogy szabad. Nyelek egy nagyot, majd követem Camillet be a szobába. Nem
látom a férfi arcát, mivel háttal ül nekünk, így szerintem nem is tudja, hogy
Camille nem egyedül van. Maga az iroda jelentéktelenül nézett ki. Semmi
személyes tárgy, csak egy kép az íróasztalon, mint nem láttam, mivel háttal
volt nekem. Egy asztal középen, előtte egy szék ugye, a falak pedig barlangszerűek,
mivel egy barlangban vagyunk.
- Meghoztam az Avatart - mondja a lány tisztelet teljes
hangon, mire az asztal mögött ülő férfi megfordul, és egyenesen rám néz.
Komolyan kezd belőle elegem lenni, hogy mindenki engem figyel, és elemezget ma.
Elég kellemetlen a férfi pillantása, de azért kibírom.
- Nem ilyenre számítottam, de azért megteszi, ha ő örökölte
az erőt, bár lesz vele sok dolog, nem annyira reménytelen, mint az előző.
Büszke vagyok rád… leányom.
- Köszönöm - mondja Camille és valami olyasmi van a
szemében, amit eddig még soha sem láttam, bár nem is ismerem olyan régóta.
- Most pedig vidd haza, mert innentől kezdve nehéz napjai
lesznek.
- Én is itt vagyok, már elnézést, és mi az, hogy nehéz
napok, és milyen előzőről beszélt az előbb? - kérdezem meg mindenki, még magam
számára is teljesen váratlanul.
- Tanulnod kell az elemeket, mert az a feladatod, hogy legyőzd
a tűz urát, ez nehéz feladat, az elődödnek nem sikerült teljesíteni.
- Aang avatarnak? - erre a kérdésemre cinikusan felnevetett.
- Ugyan kislány, te komolyan lehitted, hogy megszűnt az Avatar
reinkarnációs folyamat? Nem szűnt meg, csak az előtted lévők titkolták
erejüket, a közvetlen utódod, pedig belehalt a gyakorlásba - mondta érzelemmentes
hangon, majd megint megfordult a székkel - Most elmehettek.
- De…
- Gyere - sziszegte Camille, majd az ajtó felé irányított
minket. - Most haza mész, azt hiszem, most egy rövidebb utat használunk -
irányított be egy teljesen kihalt alagútba, még fény sem volt. Nem láttunk
semmit és senkit. Csak a hangok alapján lehet tájékozódni.
- Camille…
- Pszt, gondolom, nem akarsz itt ragadni, mert ha nem fogod
be, akkor itt maradunk. Komolyan hoznom kellett volna egy fáklyát - mondja,
miközben fülel.
Na jó, ez nekem nem különösebben tetszik, így egy eszement ötlet
jut eszembe, elméletileg tudok fényt csinálni. Bár ez az elmélet a múltkor is megbukott
a támadásnál talán egy icike-picike lángot elő tudok csalni, ami világít
nekünk. Oké, akkor tenyér előre, nagy levegő, koncentrál és…
- Ááááá - sikoltottam egy hatalmasat, mivel a kis lány
helyett egy hatalmas nagy tűzcsóvát sikerült létrehoznom, ami felszökött
egészen a plafonig. A hangomra már Camille is hátra fordult, ám, amikor
meglátta a helyzetet konkrétan elröhögte magát. Őszintén; én nem éreztem ilyen
viccesnek a helyzetet, szerintem sokkal inkább volt ijesztő.
- Kösz az együttérzést, amúgy én csak magunknak akartam
fényt csinálni - mondtam, miközben levágtam magam a földre.
- Mondjuk ne koncentrálj ennyire és csak kicsi erőt
használj, akkor van rá esély, hogy nem csinálsz magadból emberi, vagyis Avatari
fáklyát - mondja cinikusan, de azt hiszem komolyan, így próba, szerencse alapon
megpróbálom még egyszer, úgy, ahogy mondja és most valóban egy kis láng
keletkezik a kezemen.
- Na, akkor most tartsd előre és menjünk.
- Oké - mondom, majd elindulunk, de egy rövid idő után kezd
kényelmetlen lenni a póz. - Nem rakhatom le, vagy nem veszed át?
- Nehogy neki állt itt hisztizni nekem, már nincs messze,
annyit kibírsz.
- Rendben. Amúgy Alec hogyhogy nem jött veled, és miért nem
mondhattam ki a nevét? - kérdezem meg azt, ami az óta a megöllek nézés óta.
- Mert ő tűzidomár.
- De…
- Így a lázadók nem szövetkeznek vele, sőt, egy tűzidomárral
sem szövetkeznek mióta körülbelül 20 éve elárulta őket egy egyikük. Harry
kivétel, mivel az ő szüleit megölték, és hasonlók, valamint ő a főnök kedvence ő bármit megtehet, van olyan,
hogy napokig nem látjuk, de semmi gond. Ha a többiek nem jelentkeznek le, máris
árulás gyanú van - mondja. Bár én ebből nem kifejezetten értem, hogy mi a baj
Alec személyével, azért bólintok, mintha megértettem volna.
Amikor a kijárathoz érünk, gyorsan a hóba dugom a kezem,
hogy elaludjon a kis láng. A szeme sarkából látom, hogy Camille enyhén furcsán
néz rám. Oké, szóval ez azt jelenti, hogy van normálisabb módja is ez
elaltatásnak. Hát ez van. Igazából nem csinálunk szívbajt az elválásból, én intek
egy sziát, majd ott sem vagyok. Igazából még mindig reszketek a lent történtek
és látottak miatt, most csak haza akarok jutni, és bebújni az ágyamba és
elfelejteni mindent, ami történt.
Amikor a ház elé érek, viszont majdnem szívrohamot kapok,
ugyanis ismeretlen emberszállító eszközök állnak a házunk előtt. Vagyis láttam
már ilyet, tűzidomárok utaznak rajuk. Istenem, mit keresnek ezek itt? Egy
kellemetlen gondolat ver szöget a fejembe, így futásnak eredek és meglep, hogy
több erő van a lábamban, mint ahogy azt sejtettem. Úgy robbanok be az ajtón,
mint valami bomba.
- Meg… - kiabálnám, de belém fagy a szó, amikor David fagyos
szemével találom magam szemben. Amikor oldalra nézek, akkor észreveszem, hogy a
szüleim egy kanapén ülnek, anyám zokog, apám meg gyászosan néz rám.
„Már úgy is mindegy,
mert tudom, hogy ki az a lány” hangzanak fel az emlékeimben a reggeli
szavak. Először szóhoz sem jutok, de tudom, hogy mondanom kell valamit, holott
ez számomra a vég…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése