- Sziasztok - mondom és a hangom halkabban szól, mint
számítottam rá.
- Felébredtél - állapítja meg Camille, majd egy nyugtázó
sóhaj hagyja el a száját, de a tekintetében látom, hogy ő is aggódott értem,
akár kimutatja, akár nem.
- Tudod te, hogy mennyire aggódtunk érted. Komolyan azt
hittük, hogy belehalsz, bár nem sokon múlott, majdnem a szívedet találta el -
mondta Harry.
- Mi, miről beszélsz? - kérdezem, miközben megpróbálok
felülni, de hirtelen fájdalom hasít az egész testembe, így inkább
visszahanyatlom a párnára, és a többiekre nézek, hogy válaszoljanak.
- Nem a mi… - kezdené semlegesen Alec, de Camille megáll az
ágyam előtt és belé folytja a szót.
- Leszúrtak. A támadód ott maradt a vonatos és a kis
figyelem eltereléssel elvegyült, amikor pedig hátat fordítottál leszúrt,
hátulról. Én, amikor megláttalak komolyan azt hittem, hogy véged. Az a sok vér,
a gyenge pulzusod és a fal fehér arcod, bár abban nem voltál egyedül. Egy rövid
pillanatig nem tudtam, hogy ki van nagyobb veszélyben te vagy ő - mondja az
utolsó mondatot cinikusan. - Mindenesetre mielőtt megkérdezed, hogy hol vagyunk
a fővárosban, az egyik legjobb kórházban. Kb. egy hetet feküdtél eszméletlenül
élet és halál között. Bár az első két nap volt a legkritikusabb. Amúgy
meglepően sok vízidomár van itt - fejezte be a beszámolót Camille.
- Hogyhogy? - kérdeztem, de több nem jön ki a torkomon. A
szemem sarkából látom, hogy a fiúk összenéznek, mert nem értik, hogy mit
akarok, de én továbbra is Camillet nézem, aki ezek szerint a szóvivő. Ha lett
volna erőm, akkor valószínűleg közlöm, hogy mekkora töketlenség ez tőlük, de
most inkább nem pazarlom ez erőmet ilyesmire, az egójuk minimálisra
csökkentésére, még van időm… remélhetőleg.
- Hogyhogy itt vagy? - húzza fel Camille a szemöldökét. Komolyan
irigylem tőle ezt a mozdulatot, mert egyszerre annyi mindent ki lehet vele
fejezni, hogy az hihetetlen. - Nos, azt
hazudtuk, hogy tűz idomár vagy, szerencsére volt egy tanúnk rá, így elfogadták,
meg kivételesen jól jött a hercegecske is, aki egyébként tökéletesen
hasznavehetetlen, ha arról van szó. Magyarul sikerült téged beprotezsálni, így
még nem a túlvilágon partizol.
Erre is csak bólintottam, majd jött volna a következő
kérdés, amikor kinyílt az ajtó és a pár nappal ezelőtti doki lépett be,
nyomában Daviddel. A szívem egy hatalmasat ugrott, de ez szerintem nem látszott
az eléggé sápadtábrázatomon, vagyis igazából nem tudom, hogy sápadt vagyok-e,
de szerintem ez lehetek egy heti kóma és a majdnem halál után.
- Kisasszony, jó látni, hogy tartósan fent van. Remélem nem
fárasztották le nagyon - mondja az orvos, miközben az ágy mellé sétál. - Fájni
fog, de most fel kell ülni, látnom kell, a sebet - világosít fel, de
elbizonytalanodik egy pillanatra. - Biztos benne, hogy a többiek előtt?
- Persze - bólintottam. - Elvégre csak a hátamat nézi meg -
mondtam gyengén.
- Én nem… de ahogy akarja. Kisasszony - néz egyenes Camille
irányába - segítene nekem, ahogy láttam ön jól ért a gyógyításhoz.
- Én? - kérdezte Camille és érezni lehetett, hogy meglepi a
kérés.
Igazából nem tudom min lepődött meg. Talán azon, hogy
megkérték, vagy azon, hogy egy tűzidomár, vagy valaki, aki a tűz népének tagja
nem beszélt vele tiszteletlenül és lekezelően. Mindenesetre a lány bólintott,
majd oda jött a másik oldalamra.
- Remek. Gwendolyn, ha jól emlékszem ez a neve - fordul
felém, mire jóváhagyólag bólintok. - Lehet, hogy fájni fog, de mindenképpen fel
kell ülni, hogy meg tudjam nézni a hátán a sebet. Magának csak annyi lesz a
dolga, hogy húzza fel magát mind addig, amíg ülő helyzetben nem lesz. Persze ebben a kisasszony is és jó magam is
segíteni fogunk - mondja kedvesen az orvos, majd a kezét nyújtja, Én egy rövid
ideig bizalmatlanul nézek rá, de végül beadom a derekam és egy sóhaj
kíséretében megragadom a kezét. Ugyan azt csinálom Camille kinyújtott kezével -
mondjuk, itt nem tétovázom, mivel Camilleban megbízom-, majd megpróbálom
felhúzni magam.
Nem fogom tagadni, iszonyatosan fáj. Szinte érzem, hogy
megint belém döfnek egy kést majd meg is forgatják. De nem tehetek semmi, csak
hagyom, hogy az izmaim dolgozzanak és feszüljön a hátam.
Valószínűleg csak pár percig tart a folyamat, nekem viszont
egy életnek tűnt. Komolyan, életemben fájt annyira mindentagom. Szerencsére
Camille és a doktor erősen tartottak, majd miután, az orvos végzett, lassan és
gyengéden visszafektettek. Irtóztatóan jó érzés ismételten a puha párnán
feküdni, ám amikor körülnézek a társaim döbbent tekintetével találom szembe
magam, vagyis a tűzidomárok döbbent tekintetével és Camille… nos azt nem tudom
megmondani, hogy az ő arcán mit látok. Döbbenetet, szánalmat vagy esetleg
sajnálatot, esetleg egyszerre mind a hármat? Azt hiszem, hogy az életben nem fogom
kiismerni Camille érzéseit, mert olyan jól rejti őket. Azt nem mondom, hogy
nincsenek neki, mert biztosan vannak, mindenkinek vannak.
- Miért néz így mindenki? - kérdezem rekedtes hangon, mint
aki lenyelt egy borotvapengét. Igazából nagyon reménykedem benne, hogy ez nem
marad így, ha már ilyen lesz végleg, akkor akár meg is némulhatok, mert ez így
nem éppen jó.
- Én meg kérdezetem, hogy biztos akarja-e mivel…
- A kezed - szakította félbe Camille az orvost, majd a fiúk
felé intett. - Ők nincsenek hozzászokva az ilyen látványhoz - mondta szárazon,
majd amikor rám nézett sóhajtott egyet és megrázta a fejét. - Mind a három
aranyvérű idióta, így nem tudják felfogni azt, hogy minket az ő fajtájuk
komolyan kínoz, ha valami nem tetszik neki - mondta szárazon.
Éppen válaszolni akartam neki, amikor valaki összeütötte a
tenyerét.
- Nos, mind nagyon örülünk, hogy Gwendolyn kisasszony végre
megához tért, de ettől még pihenésre van szüksége, így mindenkit megkérek, hogy
távozzon.
- Doktor Jamison, kint beszélni szeretnék magával, ha nem
gond - mondja David, miközben ellöki magát a faltól és már bent sincs a
szobában. Szívem szerintem szomorúan néznék utána, de nem tehetem, nincs hozzá
jogom. Elvégre ki vagyok én? Egy egyszerű lány a déli víz törzséből, ő meg a
herceg, akinek nem utolsó sorban menyasszonya van. Igen menyasszonya. De mégis,
nem szabadba fájnia, pedig bele tudnék halni úgy, fáj. Tudom, hogy nem helyes,
hogy nem vagyok több neki egy problémánál, akit le kell tudnia, de akkor is.
- Akkor mi is megyünk. Nos, jobbulást - mondja Alec, majd Harry
társaságában elhagyja a szobámat. Ketten maradunk Camille és én. Ő nem megy. Várom,
hogy mondjon valamit, va bármi, de csak áll és néz maga elé. Egy ideig
figyelem, ahogy pásztázza a kórtermet, majd megfordulok, és kinézek az ablakon,
ahol élénken sütnek be a napsugarak. Komolyan az élet iróniája, hogy itt vagyok
a fővárosban, erre betegen itt fekszem, és mindenki azon reménykedik, hogy
éljem túl azt, hogy valami idióta meg akart gyilkolni. Gyilkolni. Most, hogy
jobban belegondolok egészen idáig senkinek semmi oka nem volt arra, hogy bánoson.
Nem voltam én annyira érdekes, csak egy gyógyító a sok közül, most meg hirtelen
Ő lettem. Az, aki kilátszik a tömegből. Igazából nem akarom én ezt, olyan
akarok lenni, mint a madarak, amik az ablak előtt repülnek, szabad, de átlagos,
csak egy lány a tömegből…
Nem tudom, hogy mikor nyomhatott el az álom, de amikor
kinyitom a szemem, a kórteremben sötétség uralkodik, a néma csendet a mellettem
álló gép zaja törte meg, néha-néha amikor csinált valamit. Igazából nem vagyok
hivatásos orvos így az ilyenekhez nem értek. Nem zavartattam maga különösebben,
csak megfordultam, amikor valami mozgást vettem észre a sarokban. Már éppen
felsikoltottam volna, amikor egy fekete kesztyűs kéz tapad a számra. Kapálózom,
rugdosom, de nem megyek vele semmire túl gyenge vagyok úgy mindenhez.
Tudom, hogy itt a vég. Régebben sokszor gondoltam rá, hogy
mit fogok csinálni az utolsó perceimben, vagy mire fogok gondolni, esetleg,
kinek az arca fog egyből eszembe jutni. De érdekes módon ilyesmiről szó sem
volt, semmi ilyesmi nem történt. Nem perg le előttem az életem, nem gondolok a
családomra, a barátaimra, Rá. Nem, kapálózom és küzdök. Igen, a küzdelem tölti
ki minden egyes gondolatomat, mert élni akarok, minden egyes porcikám élni akar.
- Abba hagynád végre? - kérdezi egy ingerült, de mégis
ismerős hang. Ami azt illeti, annyira meglepődöm, hogy védekezni is elfelejtek.
Igazából sok mindenkit gondoltam az elmúlt pár másodpercben a támadómnak, de rá
nem számítottam. Vagyis arra nem számítottam, hogy meg akar ölni, vagy talán
mégsem akar. - Köszönöm - sóhajt végül, majd leveszik a kezét a számról.
Legszívesebben egyből nekiesnék, hogy mi a fenét képzel
magáról, de túlságosan lefoglal az, hogy ismét kapok levegőt. Eleinte kapkodom
be az oxigén, majd pillanatról pillanatra helyre áll a légzésem. Mindenesetre
nem szólalok meg várom, hogy ő mondja mit szeretne, miért van itt, mert kettőnk
közül nem én törtem be éjnek évadján egy korházba, egy beteghez. Igen,
határozottan nem én vagyok az, akinek itt beszélnie kell. Mindenesetre, amit
meredten bámul maga elé, én feltornázom magam ülő pozícióba, ami megjegyzem,
nagyon fáj, de nem törődöm vele, most nem, mert ahogy elnézem az arcát olyan,
mintha valakit gyászolna, mind azon felül túl kel tennem magam azon a sokkon
is, hogy egyáltalán érzelmeket vélek felfedezni rajta.
- Van egy alkum a számodra - kezd bele minden kertelés
nélkül, mire érzem, hogy felszalad a szemöldököm.
- Egy alku? - kérdezem halkan, és azt hiszem, hogy
túlságosan is kíváncsian.
- Igen - bólint, majd talán ismeretségünk óta először tisztán
a szemembe néz és beszélni kezd, én meg hallgatom. Nem szólok bele, mert nem
tudok. Minden annyira ki van tervezve, hogy az már fáj. Minden egyes részlet a
helyén van, minden egyes bakira ügyelve van, amit ellehet követni, és azt kell
mondjam, hogy nem lehetetlen, amit mond. Nehéz, főleg az én részem, de
megvalósítható. Szívem szerintem egyből igent mondanék, de van még egy kérdésem
háta, egy, amit nem értek.
- Miért? Miért akarsz nekem segíteni, hogy kiszabadítsam a
nővéremet?
- Nem neked akarok segíteni - mondja legnagyobb
meglepetésemre.
- De…
- Erre most nincs idő, jönnek az őrök. Mit mondasz igen vagy
nem? - áll fel a székről, ahol egészen idáig ült. Habozok egy kicsit, mert
bármennyire kiváló is a terve, sokan összefogan törni, még ha csak időlegesen
is. Túl sok könnyet fognak hullatni, de nem értem mire jó ez, miért nem
lehetnek benne ők is. Nem értem.
- Szóval? - kérdezte sürgetőn, mind emellett kiéreztem a
hangjából a sürgető idegességet.
- Sok kérdésemre kell még válaszolnod, de…
- De?
- Rendben - hunyom le a szemem, és valamiért azt érzem, hogy
borzalmas nagy hibát követek el, hogy nem lenne szabad belemennem, hogy ez
butaság, de már késő. Kimondtam, benne vagyok. Szinte reszketek az egész
testemben, ha arra gondolok, ami a kezdetét fogja venni. És aggódom,
borzalmasan aggódom. Nem magam miatt, én már régen nem érdeklek senkit,
mindenkit csak az Avatar mivoltom érdekel, amit meg tudok érteni. De ő, ilyen állapotban
össze fog törni. És én nem leszek ott, nem lehetek ott. Pedig segítségre lesz szüksége…
Napok telnek egymás után. Alec, Camille és Harry szinte
minden nap bejönnek meglátogatni. Az állapotom javul, de félek, hogy mi lesz ez
után. Néha azt szeretném, hogy bárcsak közölhetném, hogy még sincs rendben, nem
megyek bele, nem lesz jó. De nem tehetem, nem árulhatom el őt a többiek előtt. Néha
a szemkontaktust keresem, de aztán meggondolom magam, minden jelárulkodó lehet,
minden egyes jel.
Aztán az egyik nap furcsa dolog történik, csak Harry jön be.
Aztán a másik nap és a következőn is. Nem beszél sokat, sőt, alig. Ha
megszólal, akkor csak az időjárásról esik szó, vagy az állapotomról. Amikor a
többiekről kérdezek, tereli a témát, vagy kinyög valami kurta választ, de nem
néz a szemembe. Érzem, hogy hazudik és tudom, hogy eltitkol valamit előlem. Ez
kimondottan fáj, de nem teszem szóvá, minek? Majd elmondják, hogy miért nem
voltak, az meg hogy David felém sem néz, már nem érdekel, elvégre nem vagyok
több neki, mint egy préda, akit el kell kapni és kézre kell deríteni.
Aztán egyik nap minden megváltozik. Éppen a szoba egyik
ablaka előtt állok és a városlakókat figyelem, amint teszik a dolgaikat. Olyan
furcsa látni, hogy ők is úgy élnek, mint mi. Csak más közegben. Persze mindig
tudtam én, hogy annyival nem különbek, de akkor is, furcsa így látni, mert
bennünk a zsarnok képe van bennünk a tűz népéről, nem a hétköznap gondtalanul
élő emberek.
- Zavarhatok? - szólal meg mögöttem egy halk, szinte már
elgyötört hang. Eleinte nem is hiszek a fülemnek, hogy be méltóztatott jönni,
meglátogatni, de amikor megfordulok, még ott van személyes valójában.
- Persze, elvégre te vagy ennek az országnak a hercege, azt
csinálsz, amit akarsz - vonom meg a vállam hidegen.
- Gwendolyn - mondja, de van a hangjában valami őrületesen
furcsa, valami gyászos fájdalom. Ez megijeszt, még életemben nem láttam
ilyenek. Igaz, most hogy jobban végignézem olyan, mintha nem aludt volna napok
óta, mintha okolná magát. Ezt a testtartásából tudom, valamint onnan, hogy egyfolytában
olyanokat, mond, hogy; „Ha nem vagyok ott…”
meg „Ha nem arra megyünk…” és
hasonlók.
- David - teszem a vállára a kezét - minden rendben? Jól vagy?
- Meg halt Gwendolyn és az én hibám…
- Ki holt meg? - kérdezem, és nagyon rossz érzésem van, de
nem kapok választ, így megismétlem a kérdést. Már komolyan azt hiszem, hogy nem
fog válaszolni, amikor halkan suttog egy nevet. Egyből megértem, de azért
megkérem, hogy ismételje meg, hátha rosszul hallottam.
- Gwendolyn, Alec meghalt…
