Nem megy. Nem megy. Nem megy.
Egyszerűen utálom ezt az egész gyógyításos dolgot. Tudom,
hogy szerencsésnek kéne éreznem magam, hogy egyáltalán nyíltan használhatjuk az
erőnket. Valamint azért, hogy még itt vagyunk mi, a Déli törzs vízidomárjai. A
dédnagyanyáink sokkal, de rosszabbul jobban jártak, őket elvitte a tűz népe,
vagyis a hatalom. Ez még a régi háború kezdetén volt, amikor még minden
bizonytalan volt, amikor mindenki reménykedett benne, hogy az Avatar eljön és
elhozza a békét, elvégre neki megadatott, hogy mind a négy elemet irányítsa.
Végül persze le jött, de elbukott és vele együtt a népek is
elbuktak. Ez a világunk végét, és a tűz népének uralmát jelentette. Egymás után
hódoltak be nekik, míg végül az övék nem lett minden. Nem álltak le. Ennek
több, mint 200 éve. Már az óta élünk, így, elnyomva, megalázva, de még ezért is
hálásnak kell lennünk. Hálásnak az életünkért, a képességeink megtartásáért,
mivel a földidomárok állítólag nem idomíthatnak, ha csak egy kavicsot felemelnek
a kepeségeikkel, már mennek is a börtönszigetre. Persze, ez csak mendemondák
alapján tudom, elvégre egész életemben mindössze egyetlen egyszer hagytam el a
Déli sarkot, de azt kívánom bár ne tettem volna, bár maradtam volna itthon,
akkor talán nem csalódom senkiben.
- Snow, te éppen gyógyítasz, kicsit több kecsességet és
kevesebb durvaságot. Ehhez laza mozdulatok kellenek.
- Igen is - sóhajtok egy nagyot, majd próbálok ellazulni,
hogy meg tudjam gyógyítani a fababa mű sebét.
- Mindjárt más - bólint félig-meddig elégedetten, majd a
mellettem térdelőhöz lép és vele is eljátssza ugyan ezt.
Oké, elismerem nincsen könnyű dolga, főleg mivel egy katona
ül a terem sarkában és árgus szemekkel figyeli, hogy mit tanít nekünk. Vagyis a
katona ellenőrzi, hogy rendesen használjuk-e a képességeinket és nem támadó
technikákat tanulunk. Emlékszem, az előző tanár egyszer el, mert vágni
vízidomítással egy kötelet, az őr egyből pattant és a szemünk láttára elkapta.
Azóta sem láttuk, pedig nem csinált semmi, csak nem találta az ollót. Emlékszem,
hogy mennyire megrémültem, hogy reszkettem a félelemtől. Én nem akarok az ő
sorsára jutni, sőt én gyógyítani sem akarok, de annak, akik az idomítás
képességével születik muszáj ezt csinálnia.
- Rendben gyerekek, a mai órának vége. Holnap találkozunk.
Gwendolyn, kérlek, maradj egy percre.
Ne már, pedig most nem csináltam semmit, sőt, csináltam azt,
amit kell és igyekeztem jól csinálni, hogy ne legyen velem probléma, mivel a
problémás gyerekeket is hamar kiszúrják, és nem tudom, hogy mi lesz velük. Már
volt ré precedens, hogy valakit elvittek csak azért, mert megtagadta a
gyógyítást, sőt, magát az idomítást. Én nem akarok úgy járni, én
törvénytisztelő lány vagyok, aki törvénytisztelő családból jött. Az apám az év
kerekedője, a Déli víz törzsében.
- Igen tanárnő? - kérdezem, amikor minden diák elhagyja a
termet. Már majdnem odateszem a kérdésem végére, hogy mit csináltam, de megállom,
és inkább várom a választ.
- Ma egész ügyes voltál, de nem ezért hívtalak ide. Holnap
hét vendég érkezik a mi kis törzsünkbe. Az egyik Camille Roberts, egy kiváló
gyógyító, aki az Északi törzsből érkezik, hogy nektek tanítson. A másik pedig Alec
Ludwig, az ottani helytartó fia, aki, nos… a kisasszonyt kíséri, ami viszonylag
érdekes történés. Mindenesetre holnap reggel ki kéne menned eléjük a kikötőbe
és ide kéne kísérned őket. Meg teszed ezt nekem?
Egy darabig nem térek magamhoz a döbbenetből. Igazából az,
amit a tanárnő elmondott eléggé meglepő. Eddig sosem volt példa arra, hogy egy
északi ide jönne hozzánk, főleg nem egy fejes fiával. De ebben a történetben
több dolog is sántít. Mindenesetre én egy senki vagyok ahhoz, hogy ezt
megkérdőjelezzem, így bólintok a fejemmel, majd elhagyom a termet.
Életem eddigi 16 éve alatt ilyet nem értem, hogy egy északi
nem azért jön ide, mert áttelepítették lázadás vádja miatt. Igazából sok minden
van, amit nem értek, de tényleg nem kérdezem meg.
Ahogy hazafelé tartok csak úgy ropog a frissen esett hó a csizmám alatt. Szerencsére hozzá vagyok szokva a hideghez, elvégre ide
születtem. Sokan nem bírnák ki, de én farmerben és egyszerű télikabátban simán
kibírom ezt a klímát. A tűz katonái nem viselik olyan jól ezt a hideget, és
talán ez az egyetlen dolog, ami szórakoztat. Az, ahogy nézem a szenvedést, amit
a sarki hideg okoz nekik. Persze, ezt nyíltan sosem merném kimondani, elvégre
az egyet jelentene a felségárulással. Nyíltan szembeszegülni egy tű katonával,
még a gondolattól is feláll a hátamon a szőr, mivel ez szembemenne mindennel,
amit a szüleim tanítottak nekem. A szüleim, akik a legtörvénytisztelőbb emberek,
akiket a föld a hátán hordott. Mindent elítélnek, amit nem a kormánnyal kapcsolatos,
ők nem hisznek az Avatar létezésében, vagyis hisznek benne, elvégre tények
támasztják alá, hogy létezett, de akkor másképpen fogalmazva, ők abban nem
hisznek, hogy megint eljön. Szerintük megszakadt a reinkarnáció, és hülye az,
aki várja az eljövetelét.
Én régen hittem a mesében, hogy megszabadít minket, de már nem,
már a szüleimmel értek egyet, ha az Avatar valóban létezne, akkor nem így
élnénk, ha most is létezne, eljönne, hogy segítsen nekünk, hogy megszüntesse
ezt a terrort, hogy végre szabadok legyünk, de nem jön, esze ágában sincs, vagy
nem tudom, hogy mije van. Mindenesetre ez tényleg egy mese.
Mikor legközelebb felnézek, nem otthon találom magam, hanem
ott a zátonynál, ahol a tenger hullámai fel-felcsapnak. Ez az én helyem, erről
a helyről senki sem tud, csak Ő. Ő, aki átvert, aki nem árulta el, hogy kicsoda
valójában, aki kihasznált, aki eldobott, aki még minidig teljes szívből
szeretek, és akinek menyasszonya van. Eddig csak a TV-ben láttam a lányt, de
idősebb, szebb, és nemesebb nálam. Szerintem még a nevemre sem emlékszik, nem
hogy arra a kósza jelenetre, amikor…
- Ne kövess, senki sem kért meg rá, hogy velem gyere. Van
nekem nélküled is elég dolgom. Utána kell járnom valaminek, amihez hozzád
hasonló tűz kutyáknak semmi köze - szakítja félbe a gondolataimat egy
ismeretlen lány hangja. Viszonylag kicsi falu település a mienk, így itt szinte
mindenki ismer mindenkit. Mindenesetre a hangtól annyira megriadok, hogy
elbújok egy szikla mögé. Érzem, ahogy a jeges víz kapdossa a nadrágomat, ami
azt jelentette, hogy legalább bokáig a vízben állok. Persze ez koránt sem
érdekel, és nem azért reszketek, mivel hideg van, hanem azért, mert félek, hogy
észrevesznek ezek az idegenek. Ki tudja, hogy kik ők és mit akarnak itt.
- Oh, mert szerinted én olyan szívesen császkálok veled -
egy - az északi sarknál helyen. Hidd el, ha az apám nem kért volna meg, hogy
kísérjelek el, akkor itt sem lennék.
- Ó persze, a drágaságos fenntartó, a drága tűzidomár.
Ezekre a szavakra megdermedek, részben azért, mert Fenntartó
az északi törzsnél van, de ami még rosszabb az, amilyen hangsúlyban beszél a
tűzidomárokról, és ahogyan a fiú bírja, aki egy fejes. Ahogy ezt végiggondolom,
villámként hasít belém a felismerés, hogy elvileg őket kell holnap reggel
elkísérnem az iskoláig. De, akkor mit keresnek itt?
- Ne… - akar tiltakozni a férfi, de a nő belefojtja a szót.
- Ugyan, minek védenéd meg? Hiszen gyűlöl téged, mert az…
Epedve várom a folytatást, amikor megcsúszik a lábam a
kövön, mire én akaratlanul is felsikoltok. Minden nagyon gyorsan történik, már
majdnem a vízben landolok, amikor valami meg magyarázhatatlan dolog történik.
Hirtelen tüzet idomítok, nem, nem csak képzelem, hogy egy tűzcsóva lök hátra,
az tényleg ott van, pont olyan valóságos, mint bármi más, mint az, hogy éppen
engem bámulnak. Én ijedten nézek az irányukba. Látom, hogy a csaj egyenesen
rám, majd a szemembe néz. Egy rövid pillanatig dermedten bámulok, majd, amikor
a férfi előre tör, magamhoz térek.
Egy tűzcsóva repül felém, éppen hogy ki tudom kerülni, majd
futásnak eredek. Hallom és érzem, hogy még egy pár földet ér a hátam mögött,
majd már nem hallok semmit. Elhalnak a neszek, de én rendíthetetlenül futok haza.
Úgy robbanok be a ház ajtaján, mint valami bomba.
- Gwendolyn, miért ilyen ké… - kezd bele anyám a
példabeszédbe, de nem tudja befejezni, mert mire a mondat végére ér, én
becsapom a szobám ajtaját és remegő lábakkal térdelek le a földre.
Nem az zavar, hogy majdnem eltalált pár tűzgolyó, nem, annak
köze sincs a dologhoz. Engem az a megmagyarázhatatlan tűzidomítás lepett meg.
Én nem vagyok tűzidomár, én vízidomár vagyok, egy másodosztályú gyógyító, nem
tűzidomár. Eddig a történelem folyamén nem volt olyan, hogy valaki két elemet
tudjon idomítani… de ha kettő megy, akkor négy… nem, nem ez őrültség, biztosan
csak képzelődtem, meg zavarodtam.
Este én vagyok a legcsendesebb a vacsoránál, nem magyarázok
semmit, csak eszem. Amikor kérdeznek, válaszolok, ennyi. Zavar a férfi és a nő,
zavar az a tűz és zavar a holnap. Szerencsére apám, amint meghallja, hogy mire
kért a tanárnő felháborodva mondja, hogy az ő lánya nem kísérgető, így legalább
ezt megúszom.
Másnap reggel későn ébredek, nem aludtam jól az éjszaka.
Folyton valami fura légidomárral álmodtam, aki mintha beszélt volna hozzám, de
nem emlékszem, hogy mit mondott, és nem is akarok emlékezni, azt hiszem jobb
így nekem, sokkal jobb.
- Gwenny, el fogsz késni, ha nem sietsz, és másodrangú
gyógyítóból harmadrangú gyógyító leszel - néz be a nővérem az ajtón egy enyhe
kárörömmel az arcán. Ő minden lehető dologban jobb nálam. Jobb gyógyító, szebb
nálam és a szüleim is sokkal, de sokkal jobban szeretik. Ő a tökéletes gyerek,
én meg a kolonc, de nem baj, van ez így.
- Mintha ez téged annyira érdekelne - forgatom meg a szeme,
de azért gyorsan felkapom magamra az első ruhadarabokat, amik a kezembe
kerülnek, majd szépen sétastílusban reggeli nélkül elindulok az iskolába. Minek
sietni? Már késtem egy csomószor, nem ma lesz a napja, hogy zavarni fog.
Amikor az ajtó előtt állok, megtorpanok egy rövid
pillanatra, nem vagyok benne biztos, hogy nekem ma mindenképpen be kell mennem
ebbe az építménybe. Ma nem. Persze a lábam már előttem van, és mire észbe kapok
éppen a tanterembe nyitok be, ahol, minden szem rám szegeződik.
- Na, és a későben kit tisztelhetünk? - szólít meg egy
ismerős hang. Erre akaratlanul is felkapom a fejem. Igen, a tegnapi nő áll
előttem. Hát komolyan az ájulás kerülget. Egy rövid percig bízom benne, hogy
nem ismer fel elvégre ki vagyok én? Egy lány a sok közül, pontosan olyan, mint egy csepp a tengerben. Amikor viszont közvetlen a szemébe nézek, tudom, hogy veszett az ügy.
Pontosan tudja, hogy ki vagyok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése