A világ sötét, érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről,
egyszerre fázom és van meleg. Mintha bebeszélgetnének körülöttem, vagy
felettem, nem tudom eldönteni. Érzem, hogy valaki erősen szorítja a karomat,
mintha a kezében vinne, de nem vagyok benne biztos, a világ olyan képlékeny,
mintha egy pillanat alatt ki tudna fordulni a helyéről. Érzem, hogy valami nyom
belülről, mintha öklendeznék, aztán vas ízt érzek a számban. Hallok egy éles
sikolyt, majd a világ megszűnik létezni…
„- Hé, várj! - kiáltottam
teljes erőmből Dakota után, aki már több lépéssel is előttem járt. A maga 8 év
előnye nem jogosította fel arra, hogy így lehagyjon, nem teheti meg. Anyáék
csak úgy engedtek el vele, ha vigyáz rám.
- Érj utol - kiáltotta
felém azzal a féloldalas mosollyal, ami miatt néha szívesen felpofoztam volna,
de persze ezt nem tehettem, elvégre ő idősebb nálam.
Mindenesetre nem
sokkal előzött meg, amikor pedig felértem a csúcsra, láttam, hogy a tájat
fürkészi. Olyan csodálattal és odaadással nézte, amivel kevés embert tud
valamit. A szeme csillogtak és pontosan olya kékek, voltak, mint a tenger.
Igen, ő ebben különbözött tőlem, neki kék a szeme. Valahogy ha bele néztem,
mindig a kék óceán jutott róla eszembe.
- Látod, mi van
előttünk? - kérdezte elragadtatva.
- A tenger - mondtam
reflexből.
- Nem, a messzeség, a
mindent elborító messzeség, ahová egyszer el fogok jutni, mert ki török innen.
- Te megbolondultál, a
tűz népe sose hagyná, hogy elhagyd a Déli sarkot - mondtam neki, mivel erre
csak annak van esélye, aki gyógyítani tud, de a bátyám nem rendelkezett ilyen képességekkel.
- Gwenny - kapott fel
- láss már a dolgok mögé! Engem a tűz népe nem állíthat meg, de nem ám. Az
álmokat nem állíthatják meg - mondta, miközben a nyakába ültetett. Én csak rákönyököltem
a fejére és néztem egyenesen előre, a vizet, amin meg-megcsillantak a nap
sugarai. Komolyan nem értettem, hogy pontosan mire is akart kilyukadni, akkor
nem értettem…”
Halovány fények derengenek fel előttem, mintha orvosi
műszerek hangját hallanám, mintha egy ismerős női hang kint kiabálna valakivel,
hogy ez nem lehet. Mintha valaki erősen szorítaná a kezem, és azt mondogatná, hogy
nem mehetek el most, nem. A hangja távolról ismerős, de nem tudom megmondani,
hogy honnan. Fel akarok ülni, meg akarom nézni, hogy kik azok, de nem tudok
megmozdulni a tagjaim nehezek, mintha ólom lenne rájuk pakolva, majd mielőtt
egy szót is tudnék szólni magával húz a sötétség, a jól eső önkívületbe…
„Ez is egy átlagos
napnak indult és semmi különös nem volt benne. Dakota valahol isten se tudja
hol volt, mi Roseval pedig iskolában voltunk. Mind azt hittük, hogy ez is egy
olyan nap lesz, mint a többi, de kopogtak, igen… minden egy kopogással
kezdődött.
- Igen? - kérdezte
anya, miközben én Dakotával és Mattal szórakoztam. Igazából jó fejek voltak,
hogy figyelmet szegeztek egy olyan kisgyereknek, mint amilyen én vagyok.
- Felügyelő őrség,
azonnal engedjenek be - hallatszott kintről. Én összerezzentem és egyből
leugrottam Dakota öléből és apám mögé bújtam, aki meglepettnek tűnt. Nem
értette, hogy miről van szó. A tűz katonái nem udvariaskodtak, amint anyám
kinyitotta az ajtót minden bejelentés nélkül berontottak, és körbenéztek. A
vezetőjüket ismertük, ő volt itt a fő ember, egy viszonylag csendes ember volt,
és nekünk nem volt bajunk vele, így nem értettük, hogy mit is akarnak
tulajdinképpen. De ő tudja, hamar körbenézett, majd megakadt a szeme a
bátyámon, és felé mutatott. Az ismeretlen őrök egyből támadásba lendültek, és felrángatták.
- Mit akarnak tőle? -
kérdezte anyám remegő hangon.
- Áruló, árulás
vádjával elvisszük, és meg látjuk, hogy rá bizonyítják-e - mondta az akkor
belépő férfi. Rám komolyan a frászt hozta.
Anyám felsikoltott,
apám meg meg akarta ragadni a kezemet, de nem volt esélye, mert már futottam a
férfi felé, aki a bátyámat rángatta. Nem gondoltam bele, hogy mit csinálok,
csak azt tudtam, hogy el akarják vinni azt, aki az egyik legfontosabb az
életemben.
- Ne, kérem, ne tegyék
- ragadtam meg az egyik fickó karját, de neki semmire sem volt esélye, mert a
fickó, aki nem is olyan régen lépett be hátrarántott. A számat elhagyta egy
sikoly, amikor az ember erőnek erejével szorította a fel karomat.
- A bátyád áruló, el
kell fogni, csak nem akarsz a sorsára jutni? - kérdezte mindenhogy, csak nem
kedvesen.
- NEM! - kiabáltam az
arcába. - Dakota nem csinált semmit, ő nem áruló. Semmit. Maguk csak azért vádolják,
hogy tőlünk elvehessék, ez mindig így van - kiabáltam az ember arcába. Mintha
derengene, hogy a szeretteim mondana valamit, de nem volt időm meghallani, mert
ott ahol fogta a kezemet hirtelen fellángolt a fájdalom. Nem sikítottam, mivel
lesokkoltam, néztem, ahogy konkrétan felgyullad azon a helyen a kezem. De,
amint leesett, hogy mi történik megéreztem, az igazi fájdalmat is, majd
felsikoltottam.
- Hagyja őt békén! -
kiabált most már Dakota is. - Engem akarnak, vigyenek, de ő csak egy kislány.
- Egy nagyon
neveletlen lány. Neveljék meg, különben sok baja lesz belőle - mondta, majd
nagy kegyesen ellökött magától. Én nem tudtam megállni a lábamon, elestem
egyenesen előre. Folytak a könnyeim, zokogtam és egyfolytában azt hajtogattam,
hogy fáj, segítsen valaki. Mind ezen felül éreztem az égett hús illatát, ami
belőlem jött. Komolyan, felfordult a gyomrom, miközben éreztem az illatát.
A szüleim gyorsan
cselekedtek, és lett volna rá esélyem, hogy a heg eltűnjön, de másnap, amikor
elvitték a bátyámat megint neki mentem az őröknek, hogy a fickó megint elkapta
a kezem, és immáron szándékosan és elvezettel megismételte az előző napi
manőverét. Akkor komolyan mondom ordítottam, de még mindig volt erőm azt
mondani, hogy Dakota nem áruló…”
A színek tompák voltak, amikor kinyitottam a szemem. Egy
fehér plafont láttam magam felett, a halovány lámpa színei táncoltak rajta, de
kintről még besütött a lemenő nap fénye, ennek köszönhetően a szoba fala valami
fura színben pompázott, mit nem tudtam megmondani, hogy mi a neve. Hallottam,
hogy csikorog az ajtó, oda fordítottam a fejem és egy orvos lépett rajta. Nem gyógyító,
hanem igazi orvos, mint amik a tűznépénél vannak. Várjunk, én is a tűz népénél
vagyok. Igen, rémlik valami, valami vonatról, és vérről és sikolyról és mintha
valami fájdalom is lett volna, de lehet, hogy az csak illúzió volt.
- Jó látni, hogy felébredt - mondta egy kedves hang. Amikor
oldalra fordultam egy szemüveges, barnahajú férfit láttam, aki az ötvenes évei
környékén járhatott. A tekintete kedves volt. Szerintem láthatta, hogy nem
nagyon tudok kinyögni egy szót se, mert igazított valamit a mellettem álló állványon
lévő tasakon - azt hiszem, hogy infúzió a neve - majd rám mosolygott.
- Nagyon megijesztette a barátait kisasszony és hogy őszinte
legyek engem is. Amikor őfelsége behozta ide, azt hittem, hogy önnek mér vége.
Ugyan a gyógyító lány próbált valamit tenni, de az már nem sokat segített. Mindenesetre
az életveszélyen már túl van, az elmúlt két nap volt a kritikus. De most
pihenjen csak, még nagyon gyenge, majd kérdez, ha felébredt - mondja.
Én még meg akarnék szólalni, már a torkomon is van a hang,
de nem tudom kinyitni a szám, mert akármennyire küzdök ellene lecsukódnak a
szemeim.
„Lassan szállingóznak
a hópelyhek. Matt már várt, ott állt a szirtnél, amit annak idején Dakota
mutatott nekem. Nem tudtam, hogy miért akar velem beszélni. Az elmúlt hat
évben, eléggé kiismertem, miután Dakota utolsó kérését teljesítve vigyázott rám.
- Szia - léptem mellé.
- Mi…?
- Lily, terhes, de
attól tartok szorul a hurok az én nyakam körül is, már csak idő kérdése volt.
- Ugye…?
- De, engem is be
fognak vádolni attól tartok, mint Dakotát. Nem tudom mi lesz velem, de at
biztos, hogy el fognak ítélni.
- Mindenkit elítélnek
- mondom fanyar mosollyal.
- Igen, így kérni
szeretnék valamit. Vigyázz rájuk, ne hagyd, hogy bajuk essen. Tudom, nem tisztességes
ezt kérni, de másban nem bízom. Én…
- Rendben, de inkább
ne legyen igazad. Nem akarom a másik bátyámat is elveszíteni. Am Matt,
szerinted Dakota még él? - kérdeztem miközben az általa hőn szeretett tájat
néztem.
- Lehet. Nem végeznek
ki mindenkit. Vannak olyanok, akiket börtönben tartanak fogva.
- Nem tudom, hogy
melyik a rosszabb - mondtam cinikusan.
Ez volt az utolsó
beszélgetésem vele otthon, ugyanis egy hét múlva elhurcolták. Sajnos pont náluk
voltam, amikor értem jöttek. Lily elájult, én kaptam el. Csak akkor értettem
meg, hogy mit is ígértem neki. A sztoriban pedig az volt a legszebb, hogy ugyan
az a főhadnagy cipelte el őt is, mint a bátyámat. Egy rövid pillanatig ugyan
farkasszemet néztem vele. Nem tudom, hogy emlékezett-e rám, de én igen, mert az
arca a tudatomba égett, egy életre…”
Nem nyitom ki egyből a szemeimet próbálok emlékezni arra,
hogy mi történt, de nem megy. Csak az álmaim rémlenek, nagyon intenzíven.
Mintha csak vetítették volna őket. Mozgolódást észlelek magam körül. Egy rövid
ideig elgondolkozom azon, hogy tényleg fel akarok-e ébredni, tudni akarom-e,
hogy miért vagyok kórházban, de végül kinyitom a szemem, had jöjjön, aminek
jönnie kell…
