5 fejezet - Egy mindent megváltoztató döntés

Oké, valószínűleg senki sem érti, hogy miért fagytam le, és miért nem tudok kinyögni egy szót sem. Bár ez érthető, tekintve, ha az ember arra megy haza, hogy a tűzurának fia, vagyis a birodalom hercege ott ül az ember házának kanapéján. Oké, most pedig ki kéne nyögnöm valamit, ami tisztelet teljes, mivel mióta beléptem meredten bámulom a herceget, és azt hiszem, hogy a sarokban álló őrök éppen engem forszíroznak, de képtelen vagyok mozogni, vagy beszélni, egyszerűen lefagytam.

Igazából egyre kecsegtetőbbnek tűnik a gondolat, hogy elmenjek innen valahová vidékre, és abból éljek meg, amit a föld ad, valamint, hogy örökre elfelejtsem azt az Avatar dolgot. Ja és vegyek két tehenet, Millyt és Dollyt. Persze ez csak vicc és álom, de ami előttem van az nem az, az a valóság, amiben a halálomat akarják.

- Bocsásson meg a lányomnak - tette a kezét apám a vállamra, ez valamelyest magamhoz térít, így gyorsan fejet hajtok a herceg előtt. Nem mondok hozzá semmit felesleges, majd apámhoz fordulok, akinek a tekintetében mérhetetlen szomorúság van, és mintha egy kevés büszkeség is lenne ott. Ettől megriadok, nem is kicsit.

- Mi… mi történt? - kérdezem fojtott hangon.

- Rose… ö… az Avatar - mondja ki, én meg egy rövid pillanatra megkönnyebbülök, ami csúnya dolog, de így van, ma biztosan nem fognak megölni.

- És mi lesz vele ugye nem…? - harapom el a mondat végét, de apám tudja, hogy mit akarok kérdezni, és csak bólint. De az nem lehet, nem ölhetik meg a nővéremet, akármennyire is az idegeimre megy attól még a rokonom, és nem ölhetik meg miattam. De gyáva vagyok ahhoz, hogy eláruljam, hogy ki is vagyok valójában. Inkább én is bólintok, majd oda lépek anyám mellé, és a vállára teszem a kezem, mivel ő keservesen zokog. Igazából meg akarom ölelni, mert ez talán neki fáj a legjobban, mivel mindenki előtt nyílt titok, hogy anyámnak Rose a kedvence, engem csak szeret. Most mindenesetre olyan dolog történik, amire álmomban sem gondoltam volna. Anyám egyszerűen lerázza a válláról a kezemet, majd felugrik és dühösen néz rám.

- Neked kéne helyette lenned, neked. Ő gyönyörű, tökéletes és esélyes jövője van, te meg semmi nem vagy, csak átlagos, nem vagy több egy átlagos lánynál. Neked kéne halnod, és nem neki - először kitágult szemekkel néztem anyámra. Szerintem anyám mindenkit meglepett ezzel a kirohanásával, apámat, engem sőt, ahogy a tűznépének embereire néztem még őket is. Mindenki meglepve nézett rá. A szeme percek alatt könnybe lábadt, részben azért, amit anyám mondott, részben pedig azért, mivel igaza volt, nem is tudta, hogy mennyire. Kimondta azt, aminek valóban történnie kellett volna, aminek majd történnie kell.

- Bocs… bocsánat - nyögöm ki, majd könnyes szemekkel felrohanok a lépcsőn és bevágom magam után az ajtót. Nem akarom hallani, hogy mit beszélnek, nem akarok semmit hallani, még a lelkiismeretemet sem, ami tombol bennem, hogy gyilkos vagyok, a saját nővérem gyilkosa.

Igazából nem tudtam, hogy mennyi ideig feküdhettem az ágyamon, miközben zokogtam, de azt tisztán hallottam, hogy Rose hazajön, sír sikolt, zokog, majd anyám is ugyan ezeket, majd becsapódik az ajtó. A házra néma csend telepedik, senki sem szól egy szót sem, már én sem zokogok, már nem tudok és szerintem anyám sem, apám pedig beül sír nem kívül. Amikor felkelek az ágyról nehezek a tagjaim, amikor pedig kinézek az ablakon, még pont elkapom a hajó füstjét, ami a nővéremet viszi a Tűz Birodalmába. Amikor megfordulok, hogy behúzzam a függönyt, lelökök egy könyvet az asztalról, sóhajtva hajolok le érte. Amikor viszont meglátom a könyv címét, megdermedek az a történelemkönyvem, és pont az Avatarokról szóló résznél nyílt ki. A szöveget nem olvasom el, mivel kívülről tudom, hogy mi van oda írva, mert megtanultatták velünk, sőt, belevésték az agyunkba, hogy az Avatar a nép ellensége. De a képek most mintha vádolnának és üzennének valamit. Érdekes módon már nem csak képek, mert mind én vagyok egy előző életemben. Ők nem féltek, mert nem volt rá okuk, erősek voltak és mind a négy elemet tökéletesen irányították. De én… én erre nem vagyok képes, engem nem készítettek fel erre, de ettől függetlenül birtokomban van mind a négy elem, ha akarom irányítani őket.

És akarom? Nem.

De muszáj? Igen.

Amikor felállok, valahogy sokkal elszántabb vagyok, nem tudom, hogy mi változott, vagy, hogy változott-e valami, de azt tudom, hogy mit kell tennem. Rose után kell mennem, ha segítenek a lázadók, akkor velük, ha nem segítenek, akkor egyedül megyek, de nem hagyom, hogy valaki miattam halljon meg. Igazából gyorsan felkapom a pulcsimat, majd halkan elkezdek lemenni a lépcsőn. Nem akarom, hogy a szüleim felfigyeljenek rém, csendben kell elmennem, úgy, hogy ne vegyék észre. Éppen a lépcsőfordulóban vagyok, amikor hallom, hogy csöngetnek. Először senki sem megy ajtót nyitni, nem látjuk értelmét, végül a sokadik csöngetésnél apám feláll és kinyitja az ajtót. Hallom, hogy elnézést kér, majd halkan beszélget valakivel, aki visszasuttog.

- Miért voltak itt a tűzkutyái? - hallom meg Camille hangját, aki nem igyekszik suttogni, vagy bármit is, ő csak tudni szeretné, hogy mi történt. Ebből kiindulva a férfi, aki apámmal suttogott az Alec volt.

- Elvitték az Avatart - mondta apám kicsit hangosabban. - És kérem ne ilyen hangosan, a lányom és a feleségem teljesen maguk alatt vannak.

- Azt akarja mondani, hogy maga hagyta, hogy azok az állatok elvigyék a lányt? Mondja maga normális? Tudja, hogy mit csinált, elvette az utolsó esélyét annak is, hogy egyszer szabadok legyünk, mivel ha a tűznépe megkaparintja, elintézi, hogy a reinkarnáció örökre megszűnjön - monda Camille halkan, de felettébb ingerülten.

Igazából el sem tudtam képzelni, hogy miért lett ilyen ingerült, nem csak az avatar tudja legyőzni a tűz népét, rengeteg tehetséges idomár van, akik szembeszállhatnak vele. Igazából nem sejtettem, hogy mi lenne most a helyes döntés, felfedni magam, vagy visszamenni, Én az utóbbi mellett döntöttem, és elkezdtem felaraszolni, azonban amikor felléptem az egyik lépcsőfokra léptem a zoknim megcsúszik a nedves fán. Eleinte próbálom tompítani az esést, de nem éppen sikerül, hangos zaj között zúgom le a lépcsőn. Amikor felpillantok, pont szembe találom magam Camille ideges és értetlenkedő, Alec közömbös és apám aggódó arckifejezésével.

- Jól vagyok - nyögöm, miközben felállok, és a cipőmért nyúlok, vagyis igyekszem kihasználni a percnyi döbbenetet. Sajnos azonban ez nem tart annyi ideig, mint kellene. Sőt, legnagyobb meglepetésemre Alec kapcsol a legelőször.

- Te mit keresel itt?

- Itt lakom, és éppen öltözöm, mert nem fogom hagyni, hogy a nővérem meghalljon miattam - mondom, miközben megkötöm a csízmámon a madzagot, és nem nézek senkire.

 - Ezzel azt akarod mondani, hogy most konkrétan a kezeik közé rohansz? - kérdezi Camille szarkasztikusan.

- Nem, megmentem a nővéremet. Korábban kellett volna cselekednem, amikor itt voltak, de féltem. Már nem félek, lesz, ami lesz. Egy ártatlan sem halhat meg miattam.

- Nem mész te sehová - mondja Alec higgadtan, de annál sokkal, de sokkal nyomatékosabban.

- Mi az, hogy nem megyek sehová? Én döntök, meg illet a döntés joga - modom határozottan. Igazság szerint tök vicces, hogy pont ők, pontosabban Camille, mintha, hogy nekem van szabad akaratom, és most pont ellenük használom. - Szóval el az utamból, ha kérhetem - mondom halkan, de jól hallhatóan. Egy rövid pillanatig farkasszemet nézek a tűzidomár fiúval, majd ő egy hanyag vállrándítással arrébb áll.

Nem tetszik ez nekem túl könnyen ment, túlságosan könnyen fogadta el, hogy elmegyek, itt valami nem stimmel. És igazam is van, mivel megyek két lépést és Camillal találom magam szemben. Érdeklődve nézek rá, de nem mondok semmit, mivel nem éppen tudok.

- Na és mit akarsz tenni Avatar? - az utolsó szóba annyi gúnyt sűrít bele, amennyit csak tud. - A kutyák elé veted magad, és hagyod, hogy szétszedjenek, mert annak az esélye elmúlt, hogy kiváltsd Roset - őszintén meglepett, hogy a vízidomár lány megjegyezte a nővérem nevét. - Most már harcolnod kell, és lássuk be, csapnivaló harcos vagy, még egy normális támadást sem tudsz bevinni az egyik elemmel sem.  Komolyan mit akarsz?

- Megmenteni, és most menj az utamból - mondtam neki, majd megpróbáltam elmenni előtte, de elém állt. - Oké, most kérlek, állj el előlem.

- Nem - mondta nemes egyszerűséggel.

- Mi az, hogy nem? Semmi közöd az életemhez, ha meg akarok halni, akkor meg halok, ha nem akarok, akkor nem. Ennyi. Szóval menj az utamból - akartam kifelé menni, de egy egyszerű lökéssel hátra lökött. Valószínűleg nem adta bele minden erejét, mivel nem estem fel, csak hátra tántorodtam. Egy pillanatra megláttam apám arcát, aki érdeklődve figyelt minket, engem. Nem tudtam a szemébe nézni, így ismét a lányra néztem, aki önelégülten mosolygott.

- Ennyit az Avatar dicsőségéről, egy kis lökéssel hátra lehet tántorítani, egy naggyal pedig fel lehet lökni. Hát erről ennyit - mondta karba tett kézzel.

- Hogy mi van?

- Nem hallottad? Meg ismétlem. Nem vagy jó semmire, igazából kész vétek rád pazarolni a négy elemet, az meg hogy elmenj egy olyan országba ahol ahogy belépsz megölnek illegális behatolásért.

Igazából nagyon bántott az, amit mondott, így egyből felpattantam. Igazából nem tudtam, hogy mit akarok tenni, abban a pillanatban mindent, és mindenkit az ellenségemnek éreztem. Azt akartam, hogy mindenki tűnjön el. De e helyett, csak megindultam Camille felé.

- Menj az utamból, kérlek - teszem hozzá, mert nagyon nem esik jól az, amit csinálok és nem is akarom ezt csinálni, de muszáj.

- Mondtam, hogy nem - akar megint félre lökni, mire én kikerülöm és vissza is löknék, de Camille gyorsabb és szemfülesebb így mire észbe kapok egy hatalmas pofon csattan az arcomon. Ennél a pofonnál történik valami, felébred bennem valami, ami azt súgja, hogy jogtalan dolog történi, hogy ilyet nem szabadba tennie.

- Hogy merted? - kérdezem, majd meglendítem felé a kezem. Érdekes módon ez egy tudatos mozdulat, valami olyan, ami mélyebbről jön, mint az ember gondolná, mint érezné. Igazából nem akarom bántani Camillet, és a mozdulatot abban a pillanatban megbánom, hogy megtettem, ugyanis egy erős és gyors tűzcsóva repül lány felé. Most komolyan azt mondom, hogy szerencse, hogy itt van Alec, aki egy gyors mozdulattal elé ugrik és blokkolja a támadásomat.

- Istenem, sajnálom én nem ezt… - azonban a mondatot nem tudom befejezni, mivel hirtelen Camille tapsolni kezd. Ez komolyan annyira meglep, hogy majdnem leesik az állam, de komolyan. Miért tapsol, amikor az előbb konkrétan megtámadtam, és ha nincs Alec valószínűleg nem ússza meg könnyű sérülésekkel. Ezt nem értem, de tényleg.

- Ne végre, valami karci szellem, valami normális mozdulat - lép elém, majd megpaskolja az arcomat, pont úgy ahogy egy kutyát, vagy egy tehenet (érdekes, ezek a tehenek most visszatérő motívumok lettek vagy mi?). - Délelőtt azt mondtam róla, hogy reménytelen vagy, most már adok, mondjuk 10% esélyt arra, hogy sikerül valamit beléd verni - mondja, majd hátat fordít nekem. - De most siess, mert a hajó nem vár sokáig.

- Milyen hajó? - kérdezi helyettem az apám, aki mellém lép. Szívem szerint felnéznék rá, de nem merek. - Hová akarják vinni a lányomat.

- Azt mondtad ki akarod szabadítani a nővére ugye? Akkor gyere - ügyet sem vetve az apámra.

- Én… - hezitálok egy pillanatig, de ez a kérdés már ledöntetett. - Rendben - bólintok, majd a kabátomért nyúlok.

- Nem muszáj menned - fogja meg a csuklómat apa.

- De, muszáj. Te is láttad, hogy ki vagyok, mi vagyok. Nem kerülhetem el a végzetemet. Nem lehet.

- Sejtettem, hogy ezt mondod, de azért vigyázz magadra. És maguk is vigyázzanak rá - néz a két vendégre.

Nem mondanak semmit, de a mind a ketten alig láthatóan bólintanak. Én gyorsan megölelem még apát, majd anya felé veszem az irányt. Először megállok előtte, de amikor látom, hogy hogy néz rám, inkább visszafordulok, mert sejtem, hogy most megvet, és jobban utál, mint valaha.

- Gyere haza épségben, te is és a nővéred is - mondja, mire apa is meg én is meglepődünk. Mindenre számítottunk tőle, csak erre nem.

- Rendben, mindent megpróbálok - bólintok, majd őt is megölelem, és követem Alecéket a sötét éjszakába. Kint hideg van, hóvihar tombol. Nehezen tudunk haladni a hóban, de nincs választásunk. De van egy kérdés, amit mindenképpen fel kell tennem.

- Hogyhogy van előállt hajó?

- Ha téged raboltak volna el, akkor mentünk volna kiszabadítani - mondja nemes egyszerűséggel.

- És a lázadók bele fognak menni, hogy egy nem Avatart szabadítunk ki?

- A tűzkutyái ellen harcolunk így is - monda Camille szenvedéllyel a hangjában. Több szót nem váltunk egymással. A hajóhoz már csak ketten érünk oda, Alec nincs velünk. Nem tudom, hogy mikor és hová tűnhetett el, de nem akarom megkérdezni, mert sejtem, mivel a lázadók nem kedvelik, mint délelőtt kiderül. Délelőtt, komolyan olyan, mintha ezer éve lett volna, nem pedig ma.

A hajó, amivel megyünk nem nagy szám, de tele van olyanokkal, akikkel már egyszer találkoztam, sőt, olyanok is vannak, akiket a faluból ismerek, és sosem hittem volna, hogy lázadók. Igazából mondhatni, hogy jó dolgom van, mert van egy saját kabinom ággyal, meg minden hasonlóval, de nem tudok aludni. Nem meg. Végül elszenderedem néhány órára, de a nap első sugarai felvernek. Fülelek, de fentről nem hallok zajokat, így halkan felsettenkedem, és a hajó elejébe megyek. Ahogy előre nézek, tudom, hogy arra van a Tűz Királysága, arra van Rose, David és a Tűz ura. Viszont érdekes, hogy nem félek, sőt, kifejezetten izgatott vagyok. Hirtelen egy őrült ötlet jut az eszembe, így a hajó legeslegelejére futok. Hagyom, hogy a hajamba belekapjon a hideg szél, majd belekiáltom a levegőbe:

- Készülj tűz népe, készülj világ, mert az Avatar visszatért…