11 fejezet - A szöktetés 1.rész ~Mert minden tervnek van egy buktatója~

Ahogy kimondja a nevet elkezdek émelyegni. Hirtelen nem tudom, hogy ezt a gyógyszereknek, vagy az előbb hallott hírnek tudjam be.

Teszek egy lépést előre, teszek még egyet, majd a csontok megszűnnek létezni a lábamban, mintha az egész nem lenne több, csak egy erőtlen szerkezet, ami az első rossz hírre elromlik. Talán így is van, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy zuhanok, sőt, már betegesen várom a becsapódást, hogy végre elveszítsem az eszméletem, hogy ez súly ne az én vállaimra nehezedjen. Önző és gyáva dolog a sötétségbe, a teljes tudatlanságba menekülni.

A szeme le van hunyva, de semmi. Elmarad a becsapódás és az édes tudatlanság is. Azt viszont érzem, hogy valaki átkarol az erős kezeivel, miközben elkap és leültet a földre, majd neki dönt valaminek. Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarok szembenézni a valósággal, de nincs választásom, a szemhéjaim szépen, lassan felemelkednek, ezzel beengedve a sötétséget és az igazságot.

David arca lebeg előttem, látom, hogy beszél. Mozog a szája, és mintha egy szót, vagyis egy mondatot ismételgetne egyfolytában. Nem értem. Vagy csak nem akarom megért? Koncentrál Gwendolyn, koncentrálj! Halld! Parancsolok magamra. Talán a tudatalattinak tényleg akkora szerepe van, mert halkan ugyan, de eljut hozzám a herceg hangja.

- Gwendolyn! Gwendolyn, magadnál vagy? Válaszolj! - egy rövid pillanatig bambán nézek rá, majd szólásra nyitom a számat, de hang nem jön ki a torkomon. Olyan, mintha ezer éve nem ittam volna, pedig nagyon jól tudom, hogy a herceg érkezése előtt fogyasztottam el egy pohár gyümölcslevet, ami az ebédhez járt.

Olyan vagyok, mint egy fuldokló, csak én nem levegőért, hanem szavakért kapkodom. Szavakért, amik sehogy sem jönnek a torkomra. Annyi, de annyi mindent szeretnék mondani, de nem megy. Végül rekedten, és hajszálvékony hangon kimondok egyetlen egy szót.

- Vizet!

A tűzhercege egy rövid ideig értetlenül pillant rám, majd oda sem nézve az asztalon lévő pohárért nyúl, majd a kezembe adja. Nem tudom, hogy látszik-e rajtam, vagy csak sejti, hogy milyen állapotban lehetek, mindenesetre nem engedi el a kezemet, erősen szorítja a pohárra együtt, amiért hálás vagyok, mert egyébként biztosan nem tudnám megtartani.

Lassan emelem - vagyis emeljük - a számhoz a poharat. Az első csepp égeti a torkom, a második hűsíti, a harmadik pedig nyugtatja. Még egy rövid pillanatig szorítom a poharat, majd hagyom, hogy az előttem térdelő kivegye a kezemből és visszarakja a helyére.

- Az én hibám - törnek elő belőlem a szavak és a könnyek egyszerre. - Ha nem lennék, ha nem ismer meg soha, akkor most élen, akkor Camille… Édes Isten! Ő mit érezhet most? Valószínűleg gyűlöl, mert az én hibám. Ha nem találkozik velem, akkor most nem lennénk itt. Ha nem erősködöm, hogy meg akarom menteni a nővéremet, akkor sem lennénk itt. Ha nem születek Avatarnak, akkor… - itt elcsuklik a hangom, már nem is tudok mit mondani, inkább magam elé húzom a térdem és a kezembe temetem az arcom.

Alecet sosem mondhattam a barátomnak. Vele kapcsolatban mindig volt egy olyan érzésem, hogy neheztel rám, pedig nem csináltam ellene semmit, sőt, alig ismerem másfél hónapja, most mégis zokogok, mert meghalt. Ennek nem így kellett volna történnie, ez így túl kori volt.

- Mikor?

- Tessék? - kérdezi David értetlenül.

- Mikor történt? - két hete éjjel.

- Édes Istenem! - zokogok fel. Most már biztos, hogy az én kezemhez tapad a vére. Nem én ölte meg, de közvetve elég sok közöm volt hozzá. Ezt már az életben nem mosom le magamról, akármit csinálhatok, én leszek Alec gyilkosa a halálom napjáig.

- És én tehetek róla. Én mondtam, hogy menjen arra a helyre, ha nem…

- Ne hibáztasd magad - engedek meg magamnak egy keserű mosolyt. - Te vagy a legkevésbé hibás. Egyébként Camille…

- Ő nem így gondolja, szerinte az én hibám. Ha nem beszélek Alecnak arról a helyről, akkor sosem megy oda és akkor… Egyébként nem tudom, nem láttam azóta, hogy elmondtam neki - biztosan furcsán nézhettem rá, mert ő is elmosolyodott, de ez nem is hasonlított a szokásos, nagyképű, csintalan mosolyára. Olyan volt, mint az enyém. Szomorú, meggyötört és bűntudatos. - Tudod, meg akart ölni. Tapasztalt harcos vagyok, de olyan légidomár támadással még életemben nem találkoztam. Komolyan azt hittem, hogy ott hagyom a fogam, bár megérdemeltem volna.

- Nem - rázom meg a fejem. - Te vagy a történtekért a legkevésbé hibás. Én sokkal inkább tehetek róla és ezt Camille is így gondolja, mert az óta nem látogatott meg.

- Neked még csak közöd sincs a halálához. Ez a saját országa, itt biztonságban kéne lennie… mindenhol - mondja, majd a kezemre teszi a kezét, amit időközben a felhúzott lábam köré kulcsoltam.

- Lehet, de te sem vagy hibás, mert nem te kérted, hogy menjen oda - mondom neki, miközben ő is mellém dől.

Igazából csak most figyelem meg jobban, hogy mind a ketten a kórteremben lévő díványnak vagyunk neki dőlve. A hátamnak ez kellemesen meleg, a karfa pedig tartja a fejemet, mit idáig úgy szint nem vettem észre.

Igazából, ha jobban belegondolok; van valami nagyon abszurd, és furcsa ebben a helyzetben. Egy kórház földjén ülök, több ezer kilométerre az otthonomtól, a szüleimtől a tűz hercege mellett. Amellett a fiú mellett, aki elvileg egyszer az ország diktátora lesz, legalábbis a legtöbben ezt állítják. Én ezt nem hiszem, legalábbis az eddigi tapasztalatim alapján nem, bár ki tudja, lehet, hogy David apja is ilyen volt. Egy ártatlan fiú - már amennyire őt ártatlannak lehet nevezni -, akit nem sokan értenek meg, akinek az anyjával Isten se tudja, hogy mi lett Anyjával. Igen, senki sem tudja, hogy mi lett a tűz királynőjével. Egyesek szerint elvált a férjétől, mások szerint megölték és egy harmadik teória szerint száműzték. Egyik sem túl jó, főleg nem akkor, ha az ember anyjáról beszélünk.

Amikor a hercegre nézek, a szeme csukva van, a feje pedig a párnarészen nyugszik. Ebben a pillanatban sokkal fiatalabbnak néz ki, mint amennyi valójában.

- Nem találták meg - mondja váratlanul.

Erre összeráncolom a szemöldökömet, mert elképzelésem sincs, hogy miről beszél. A gondolataimban csak nem tud olvasni, legalábbis én úgy hallottam, hogy erre még a tűzidomárok sem képesek.

- Alec testét, nem találtak meg.

- Tessék? - kapom felé a fejem. - Akkor miért olyan biztos, hogy ő volt? Akárki lehetett.

- Igen, lehetne, de ott volt az elégett ruháinak egy része, valamint egy csomó vér és egy égett test.

- Úgy érted…?

- Igen - bólint a befejezetlen kérdésemre.

Erre akaratlanul is megborzongok. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen. Hogy… hogy… Istenem, még rágondolni sem merek, így megint a kezembe temetem az arcomat. Nem tudom, hogy mit mondjak, mit mondhatnék. Nem is mondok semmit, csendben ülök a herceg mellett és hallgatom a város beszűrődő zajait, a vízcseppek csöpögését és a dolgozók hangját. Elképzelésem sincs, hogy mióta ülhetünk ott. Lehet, hogy egy órája, de azon sem lepődnék meg, ha az egy teljes nap lenne. Az idő hirtelen folyékonnyá válik. Szinte érzem, ahogy ott folyik körülöttünk, miközben azon van, hogy megszilárduljon, de nem megy neki. Csak folyik, folyik és folyik, majd megszűnik létezni, legalábbis a számunkra. Ugyan az óra ketyeg, de elveszti a jelentőségét. Mintha az időn kívül kerülnénk, aztán megszűnik a varázs, a mozdulatlanság, ugyanis a mellettem ülő megmozdítja a karját, mire felkapom róla a fejem.

Róla? Mi van?

Várjunk csak, mikor is került rá a fejem David karjára és miért nem szólt? Egyáltalán, miért van sötét ebben a szobában? Az előbb még hét ágra sütött a nap. Ez nem normális, vagy a tűznépének földjén ilyen gyorsan megy le a nap?

- Felébresztettel? Nem akartam, csak kezdett zsibbadni a kezem - válaszolja meg az összes kérdésemet a herceg hangja, ami közvetlenül mellőlem jön.

- Nem, már nem aludtam - hazudom, és azt hiszem, hogy céklavörös az arcom, vagy ha van olyan, akkor annál jóval vörösebb. Igazából hálát adok a sorsnak, hogy tényleg kifejezetten sötét van a szobában, így ez nem látszik, valamint akkor sem látszik a bamba arckifejezésem, amikor a herceg váratlanul, minden bejelentés nélkül megfogja a csuklóm, majd felhúz a földről. Őszintén; ez annyira meglep, hogy megbotlom a lábaimban, majd belesek a karjába.

Igazából nem sok filmet láttam, de abban szinte biztos vagyok, hogy ez olyan, mint azokban az idióta romantikus filmekben a csókolózós jelenet.

Na, kell nekem erre gondolni, a zavarom az ötvenezerszeresére nő. Mit képzel ez magáról? Azok után, ami annak idején történ, még hagyni fogom, hogy megtegye. Nem, ennyire azért ne nézzen madárnak.

- Le kéne feküdnöd, a sebednek nem tett jót az egész délutáni ülés - mondja szinte suttogásszerű hangon, miközben érzem, hogy a lehelete a tarkómat csiklandozza.

 - Igen, lehet - bólintok bizonytalanul, amiért átkozottul korholom magam, elvégre pontosan úgy viselkedem, mint egy szerelmes csitri, amit nem engedhetek meg magamnak, nem ilyen körülmények között, nem azzal, aki elvileg az életemet akarja. Remek, mondhatni annak a karajai közé vetem magam, aki a fejemre pályázik. Gyönyörű vagyok, mondhatom.

Mindenesetre akaratlanul is, de szót fogadok neki és bebújok az ágyba, bár semmi szükségét nem érzem, mivel jól vagyok. Nem fáj a sebhelyem és napok óta először erősnek érzem magam, mind azok ellenére, hogy ma már sírtam egy sort, sőt, majdnem el is ájultam.

- Holnapután kiengednek - szólal még némi hallgatás után. Már éppen rá akarnám vágni, hogy hová tegyem azt az információt, amikor megint megszólal. - Camillenak írtam egy levelet, hogy jöjjön érted. Lehet, hogy engem utál, de rád szüksége van, szüksége lesz.

- Én… köszönöm - nyögöm ki, mire a herceg komolyan bólint, majd elindul kifelé.

Semmi „Szia!”, „Viszlát!” vagy bármi köszönési verzió, de ha őszinte akarok lenni magammal, akkor nem is vártam mást, még a történtek után sem…

Fel-alá járkálok a kórteremben, és azt hallgatom, hogy a cipőm kopog a csempén. Ma reggel hivatalosan is kiengedtek. Ugyan kontrollra még vissza kell jönnöm, de ez részletkérdés, mert jelenpillanatban úgy fest, hogy el sem megyek innen, ugyanis órák óta várom, hogy Camille befusson és… elvigyen, oda hol most lakik, vagy valahová, ahol én eléldegélhetek.

Igazából ez elmúlt órák alatt megszámoltam, hogy mennyi csempe van a falakon, hány lépés vezet az ágytól az ajtóig, valamint számoltam az órában kimenő autók számát.

Éppen azon vagyok, hogy újrahajtogatom a nem túl sok ruhámat, amikor kopognak az ajtón. Erre felhúzom a szemöldököm, de eszembe jut, hogy a doki megígérte, hogy elhozza a zárójelentésem másolatát, így unottan és nyugodt szívvel kiáltom, hogy „Szabad”. Azonban, amikor kinyílik az ajtó egy meggyötört, mégis ismerős nő lép be rajta. Olyan, mintha éveket öregedett volna, amire a szívem facsarodik össze.

Tudom, hogy erős akar lenni, tudom, hogy nem szereti, de egyszerűen nem tudom megállni, így gyors léptekkel hozzászaladok, majd átölelem. Ez nem egy olyan nyakba ugrós ölelés, hanem egy amolyan, amolyan… szóval olyan mindent tudok, nem kell mondanod semmit ölelés. Érzem, hogy Camille először megdermed a kezeim között, majd viszonozza.

Nem tudom, hogy min mehetett át az elmúlt napokban, és talán nem is akarom megtudni, de azt viszont akarom, hogy tudja; bármi van, rám számíthat, ha már nem utál azért, hogy Alec részben miattam halt meg.

- Na, jobb, ha pakolsz, és ha sokáig szorongatsz még, akkor szétnyílhat a sebed - mondja tárgyilagosan, de a hangjából érzem, hogy nem voltak könnyű napjai. Sőt, most a titka még jobban nyomja a vállát, mint eddig.

- Már össze vagyok, mehetünk - erőltetek mosolyt az arcomra, de inkább grimasznak sikerül, így inkább nem is próbálkozom, nem éri meg, felesleges.

- Akkor menjünk - mondja még egyszer, majd elindul az ajtó felé. Én felkapom a táskát és követem kifelé. 

Szerencsére nem nehéz a táska, így nem kellett Camille segítségét kérnem, amit egyébként vagy nem akart, vagy elfelejtett felajánlani. Persze, van bennem annyi, hogy nem szólok ezért, az ő legnagyobb gondja is kisebb az én gondjaimnál.

Amint kilépünk az ajtón, hosszú, fehér folyosókon megyünk végig, amik nekem teljesen ismeretlenek, mivel nem nagyon mozdultam ki a szobámból, azonban Camille rutinosan halad végig rajtuk így, nem izgulok. Kifelé, még a doktor úrral is összefutunk, így nem kell megvárni, hogy elintézzük a papírmunkát, egyből mehetünk.

Amint kilépünk, engem elbűvöl a város nagysága, a tömeg. Tudom, láttam már az ablakból, de az más. Én még életemben nem voltam ekkora nyüzsgésben. Ezelőtt a kaland előtt, nem tettem ki a lábam, a mi havas kis környékünkről.

Az utunk nem hosszú, egy kis, háromszobás lakásba megyünk, azonban, ami nagyon zavar, hogy Camille, meg sem szólal, csak megy előre…

Lassan egy hete engedtek ki a kórházból, azóta nem csinálok mást, csak a lakásban kuksolok, esetleg Henryvel beszélgetek, hogy átjön a szomszéd lakásból, vagy megpróbálom szóra bírni a lakótársamat, ami nem megy. Elhiszem, hogy fáj neki, ami történt, de az nem megoldás, hogy napközben némán, üveges szemmel járkál, miközben olyanokat mond; „Megakadályozhattam volna!” meg  „Megölöm azt a szemet, az se érdekel, ha meghalok!”. Éjszaka pedig többször ébredek arra, hogy zokog a szobájába. Egyszer próbáltam bemenni, de nem sikerült, bezárta az ajtót, mire kopogtam, sőt, dörömböltem, hogy engedjen be, de csak azt mondta, hogy menjek vissza és foglalkozzak a saját dolgommal. Lassan kezdem azt hinni, hogy csak kötelességből vigyáz rám, de engem is ugyan úgy hibáztat, mint Davidet, mit persze meg is értek, de akkor kiabáljon, de pedig ne is nézzen rám.

Valamint rá jöttem pár dologra, az itt töltött hét alatt, ebben a házban mindenki azt hiszi, hogy Camille, egy erő nélküli tűzidomár, én pedig az idomár, de teljesen tehetségtelen húga. És ők ezt beveszik. Mindenesetre kicsit jobban bánnak velünk, mint a házban élő földidomárokkal, akiket konkrétan kinéznek innen.

- Szóval mi a mai program? - szólal meg a hátam mögül egy ismerős hang, mire egy fél mosollyal kapom hátra a fejem. Henry áll mögöttem, a falnak támaszkodva.

- Akarjam tudni, hogy hogy jutottál be, vagy inkább ne? - kérdezem, miközben becsukom a szinte teljesen üres hűtőt.

- Nyitva volt az ajtó - vonja meg a vállát, mintha teljesen egyértelmű lenne. Hihetetlen, hogy mennyire megszoktam ezt a fiút. Ő jött be hozzám, amikor senki, és ő van itt velem, amikor senki. Szeretem a többieket, de kezdem az érezni, hogy Henry az egyetlen, aki… aki mellettem áll, aki felfogja, hogy jelen pillanatban nekem is szükségem van valakire, mert okkal vagyok itt.

- Értem - bólintok végül. - Azt hiszem; elmegyek vásárolni, mert enni is kell valamit… mind a hármunknak - persze ő nem érti, hogy mi az a három fő, de nem kérdez rá, így én folytatom a mondandómat. - De utána körbevezetnél, és elsősorban megmutatnád, hogy hol lesz… szóval a nő…

- Persze, megmutatom a kivégzés helyét, és elmondom a gyenge pontjait - bólint.

Egy ideig mind a ketten csöndesen állunk. Én csak kenem a három napos kenyeret vajjal. Van valami furcsa, mégis kellemes ebben a csendben. Aztán, hirtelen megindul és érzem, hogy mögöttem áll meg. Elfelejtek lélegezni a meglepődöttségtől, majd nyugodtan megfordulok.

- Gwen - mondja halkan. - Én itt vagyok, akárki vagy is - mondja, majd lehajol, és hosszan homlokon csókol.

- Köszönöm - suttogom, miközben a könnyeimmel küszködöm, mert jó tudni, hogy van valaki, aki tényleg mellettem áll, mint ahogy fentebb mondtam.

- Nincs mit - mosolyodik el, majd kicsit hátrább lép, és némi gondolkodás után az ajtó felé indul. - Menj el vásárolni, ha visszaértél fürödj le. Utána indulunk.

- Rendben - bólintok, majd megvárom, hogy becsukódjon az ajtó. Amint ez megvan, gyorsan megeszem a kenyeret, majd az asztalon lévő közös pénztárcához lépek, és kiveszek egy papírpénzt, ami elég, hogy vegyek ezt-azt a közértben.

- Camille - lépek a zárt ajtóhoz. - Kimegyek a boltba, hozzak neked valamit? - kérdezem, majd várok egy picit, de semmi válasz, még motozás se. Erre már nem mondok semmit, csak megvonom a vállam, felkapom az edzőcipőmet, és elindulok az ajtó felé, miközben azon filózom, hogy mire lehet szükség.

- Várj - hallom meg a lakótársam hangját, mire alaposan ledermedek. - Veled megyek - mondja tárgyilagosan, majd tökéletesen felöltözve már elém is került.

Amint sikerül legyőznöm a meglepődöttségemet  hogy kijött és hozzám szólt gyorsan utána megyek, majd bezárom a lakásunk ajtaját.

Ahogy kiérünk a forgalmas utcára Camille nem a megszokott bolt felé veszi az irányt. Eltűnődöm, egy rövid pillanatig, majd követem. Talán ismer egy jobb helyet, elvégre nálam jobban ismeri a várost, legalábbis remélem, hogy jobban ismeri, mert ha nem, akkor mindjárt eltévedünk. Mindenesetre, az arca elég céltudatosnak látszik.

Az úton nem szólunk egymáshoz, éppen ezért is lep meg, amikor az arcán meglepődés, majd valamiféle elszántság fut keresztül, mikor megtorpan előttem. Ez egy másodperc alatt játszódik le, mert a következőben a karja a csuklómra kulcsolódik, miközben maga mögé ránt. Mivel az állóképességem továbbra is gyök kettő alatt van, sikeresen térdre esem, de még úgy is riadtan fordulok hátra.

Ketten támadnak, az egyikük tűz, a másikuk pedig föld idomár, ebben biztos vagyok, már csak a támadásaik miatt is, de, ahogy nézem őket, van bennük valami furcsa és valami borzasztóan ismerős is, amit nem tudok hová tenni. A furcsa mindenesetre az, hogy Camille úgy támadja őket, mint valami őrült, olyan trükköket vet be, amilyeneket még az életben nem láttam, sőt még csak nem is sejtettem, hogy ilyesmiket is lehet csinálni a vízzel, de ők csak védekeznek, támadást nem indítanak.

Ebből semmit sem értek, annyit viszont tudok, hogy nem fogom hagyni, hogy egy terhes nő védjen meg, aki akármilyen jó harcos is, terhes. És az ég áldja meg, én vagyok az Avatar, akár akarok, akár nem. Még sok ilyennel kell majd szembenéznem, hát kezdjük most.

- Ne egy terhes nővel kezdjetek, itt vagyok én is - mondom jóval kevesebb meggyőződéssel, mint szeretném, mindenesetre mindenki rám figyel. A támadók érdeklődve, Camille pedig összeráncolja a szemöldökét és valami furcsát látok rajta, amit nem nagyon tusok definiálni.

A támadók összenéznek, a vékonyabb bólint egyet, majd a magasabb, erősebb és nem utolsó sorban tűzidomár elindul felém.

Hirtelen nem tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy sem. Azonban, amikor felém küldi az első tűzlabdát, ami nem túlgyakorlott, sőt, elég határozatlanul kivédek, hálát adok, mert a földidomításhoz, még ennyit se konyítok. A férfi újabb támadásokat indít, amiket hasonlóképpen kezelek, mint az előzőket, azonban rettenetesen zavar, hogy jól láthatóan még 10%-ot sem ad bele a támadásokba, mintha csak ki akarna fárasztani, amivel jó úton halad.

- Na, jó - szólal meg végül, eltorzított hangon. - Hagyjuk abba a játékot - int a kezével, mire a társa egy gyors, és egyszerű mozdulattal foglyul ejti Camillet, majd felém veszi az irányt.

Aha, szóval én vagyok a célpont.

Ahogy fél szemmel látom, hogy ez nem árt neki, nem fáj semmije, csak kiabál, hogy hogy merik ezt vele megcsinálni. Hát jó. Örülök, hogy őt békén hagyják, de én még élni akarok, így gyorsan felmérem, a helyzetet és a saját képességeimet, majd futni kezdek, talán balra. Még eljut hozzám Camille egy halvény hangfoszlánya „Rágóba” vagy „Zsákozsba” vagy valami hasonló, azonban nem fordulok hátra, hogy megtudjam, csak futok, és futok… és futnék, ha nem emelkednem úgy 10 méterrel előttem, egy fal. Abban a pillanatban nyer értelmet, az, amit Camille kiabált: „Zsákutca”.

A falig hátrálok, de az sincs elég távol. Látom, ahogy a támadóm neki fut, és minden erejét összeszedi, hogy megöljön. De furcsa mód egyedül van, a kanyargások között valahol lehagytuk a tűzidomárt. Ha csak nem ment vissza Camillehoz.

Isten, kérlek, add, hogy ne így legyen.

Erősen összeszorítom a szemem, mert már nincs menekvés, próbálok, nem gondolok arra, hogy az elmúlt időben hányszor akartak megölni. Már nem is számolom, nem éri meg. És igazából azok nem is fontosak, csak az utolsó számít.

A léptei már nagyon közel vannak, amikor szó szerint megnyílik mögöttem a fal, egy erős kar ragadja, meg a karomat, majd beránt és a kezem a számra szorul, majd érzem, hogy valami meleg hasít el mellettem. Már meg sem lepődöm, azt hiszem, inkább csak várok, mígnem a kéz tulajdonosa meg nem szólal, miközben leveszi a kezét a számról.

- Azt hittem, hogy tudod mit jelent, egy tervhez tartani magadat.

- Tudod mit, én is ezt hittem rólad… de ami még fontosabb, azt hittem, hogy meghaltál, mindenki azt hiszi. Tudod te, hogy mit tettél Camillelal, akit elvileg szeretsz? Tudod te, hogy hogy néz ki? Olyan, mint egy élő halott - támadok neki Alec neki, aki él, és aki tulajdonképpen megmentette az életemet.

- Befognád? - kérdezi ingerülten, mire összeszalad a szemöldököm. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy pontosan olyan ruhában van, mint az előbb a támadóm. A másik pedig az, hogy ennyi érzelem kimutatást tőle még nem láttam.

- Szerinted nekem annyira könnyű? Láttam, ha érdekel, tudom, ha érdekel, de nem tudok mit tenni. Meg kell védenem őt… őket. És… - itt nagy levegőt vesz - van valaki, akinek a te sorosod is fontos, és ő nem tud segíteni, így én segítek helyette, szóval fogd be és gyere, mert Lenna már vár ránk - mondja majd még mindig ingerülten és nem túl kedvesen elkezd, vonszolni. Éppen csak hogy nem esek el a vonszolása közben, de nem teszem szóvá, mert túlságosan letaglóznak a mondatai, meg az érzései. Azt sejtettem, hogy szereti Camillet, de nem hittem, hogy ennyire, mert látszólag eléggé megviseli, hogy így kell látnia. A mondandója második felé konkrétan nem értem, de nem kérdezek rá, mivel biztos vagyok benne, hogy nem válaszolna rá így inkább mást kérdezek.

- Te támadtál meg minket…

- …Lennával - fejezi be a mondatot. - Igen, ha tartani akarjuk a tervet, akkor sietnünk kell, mert… Vigyázz, itt lépcső! Szóval a terv teljesen kész van, meg van a te feladatod is - mondja, mintha begyakorolta volna, megint azon az értelemmentes hangon, mit megszoktam tőle. - Lennával felmértük a terepet, valamint van egy beépített informátorunk. Szerinte, egy hónapunk van a kivégzésig. Neked nincs sok dolgod, csak álarcban villogni egy kicsit, megtanulni pár értelmes tűzidomár és földidomár mozdulatot, majd amíg a többiek, akik majd segítenek, mielőtt megkérdeznéd, nem fontos, hogy kik azok, felfordulást csinálnak, te kiszabadítod a húgodat…

- Nővérem.

- Tökmindegy, szóval kiszabadítod, majd Lenna egy ügyes kis földidomár manőverrel, ki hoz titeket és kész. Mindenki boldog. Én meg feléledek és… nos, ez után meg látjuk, hogy mi lesz.

- Ez viszonylag jó tervnek hangzik - bólintok. - De Camille ki fog akadni, ha meghallja, hogy te élsz én meg…

- Nem vagy elrabolva. Most azt hiszi, hogy elraboltak. A kis tüzes trükk arra kellett, hogy hitelesítsem, vagy mi. Meg egyszerűen jól esett, mert biztosan megkérdenéd - fejezi be, majd váratlanul megállunk, a semmi közepén, vagyis inkább a sötétség közepén, mert eddig félhomály volt, most meg éjszaka.

- Hol vagyunk? - kérdezem. - De az nem válasz, hogy a föld alatt, mert azt én is tudom.

- Egy ház alatt a belváros szélén, a városi tó, egy elhagyatottabb partján. Régen katakombahálózatok voltak itt. Mára a nagy részüket betemették, de ezt az egyet Lenna kiásta, vagyis inkább idomította a kedvemért, így itt el vagyogatunk.

- Miért pont ő? - fordulok arra az irányba, amerre Alec lehet.

- Azért, mert itt nőtt fel, ismeri a várost, és még őt viselem el a legjobban…

- … valamint én vagyok az egyetlen igazán képzett földidomár, akit ismer - csendül fel a földidomár lány hangja, akit utoljára a vonatút előtt láttam.

- És még el is viseli - mondja egy harmadik hang. Maria, a levegő idomár. Te szent ég, el is felejtettem, hogy velünk jött a vonatot. Sőt, szinte mindent elfelejtettem a vonatútról. - Szóval tűzidomár fiú, csinálnál egy ki fényt?

Alec nem válaszol, csak meglendíti a karját, mire meggyulladnak a falra függesztett fáklyák, ezzel megmutatva, hogy egy elég nagy helységről beszélünk, ahol négy „sátor” helyezkedik el. Mindenkinek egy, még nekem is, ha jól számolok, valamint a terem közepén van egy asztal, és négy bőrfotel (!). Mindenből négy van. Szóval gondoltak rám.

- Alec - lebegtet meg egy levelet Lenna, miközben leül az egyik fotelra. - Visszafelé útba ejtettem Őt, és adott egy levelet, azt mondta, hogy olvasd el, nagyon fontos.  

- Foglalj helyet, ha szeretnél - mondja Alec, majd Lennához lép és elveszi a levelet, majd gyorsan végigfutja.

- A jó büdös életbe - káromkodja el magát, majd körbenéz a megjelent négy emberen. - Attól tartok van egy hatalmas probléma…

- Csak nem felment a tojás ára - húzza fel a szemöldökét Maria, mire elnyomok egy kuncogást.

- Előre hozták a kivégzést.

- Mégis mennyivel? - kérdezem fojtott hangon, de Alec nem válaszol.

- Hé, tűzidomár fiú, ez nem vicces. Mennyivel? - mondja most már Maria is, és a hangjából érezhetőn eltűnt a jókedv.

- Csütörtök van - mondja, mintha nem tudnánk.

- És? - kérdezi most már Lenna is, akin látszik, hogy elég feszült.

- Vasárnap, most vasárnapra tették át…  

  

I'm Sorry

Na gondoltam, hogy ez engem is elér, de... de most válságban szenvedek. Egyszerűen nem tudom fojtani.
Most lelövök valamit, de tudom, hogy mindenki szereti Alecet, így elárulom, hogy még fog szerepelni. Hogy élve, vagy szellemként? Azt nem árulom el ^^. Legyen meg lepetés.
Ígérem valahonnan visszaszerzem az ihletem és írok, ahogy tudok.
Annyit megígérek, hogy legkésőbb május elejére jön az új fejezet  ^^

PS: Viszont Ruta nevében nem nyilatkozom. Ő lehet, hogy hozza az Extrákat, amiket veletek együtt én is nagyon várok.

10 fejezet - A terv

Először nem tudom kivenni az embereket, majd kitisztult a kép. Camille az ágy előtt sétál, Alec a falnak dől Harry meg egy széken hintázik. Ennyien vannak, és hirtelen belém hasít a fájdalom, hogy Ő nincs itt, de nem számítottam másra, ha teljesen őszinte akarok lenni.

- Sziasztok - mondom és a hangom halkabban szól, mint számítottam rá.

- Felébredtél - állapítja meg Camille, majd egy nyugtázó sóhaj hagyja el a száját, de a tekintetében látom, hogy ő is aggódott értem, akár kimutatja, akár nem.   

- Tudod te, hogy mennyire aggódtunk érted. Komolyan azt hittük, hogy belehalsz, bár nem sokon múlott, majdnem a szívedet találta el - mondta Harry.

- Mi, miről beszélsz? - kérdezem, miközben megpróbálok felülni, de hirtelen fájdalom hasít az egész testembe, így inkább visszahanyatlom a párnára, és a többiekre nézek, hogy válaszoljanak.

- Nem a mi… - kezdené semlegesen Alec, de Camille megáll az ágyam előtt és belé folytja a szót.

- Leszúrtak. A támadód ott maradt a vonatos és a kis figyelem eltereléssel elvegyült, amikor pedig hátat fordítottál leszúrt, hátulról. Én, amikor megláttalak komolyan azt hittem, hogy véged. Az a sok vér, a gyenge pulzusod és a fal fehér arcod, bár abban nem voltál egyedül. Egy rövid pillanatig nem tudtam, hogy ki van nagyobb veszélyben te vagy ő - mondja az utolsó mondatot cinikusan. - Mindenesetre mielőtt megkérdezed, hogy hol vagyunk a fővárosban, az egyik legjobb kórházban. Kb. egy hetet feküdtél eszméletlenül élet és halál között. Bár az első két nap volt a legkritikusabb. Amúgy meglepően sok vízidomár van itt - fejezte be a beszámolót Camille.

- Hogyhogy? - kérdeztem, de több nem jön ki a torkomon. A szemem sarkából látom, hogy a fiúk összenéznek, mert nem értik, hogy mit akarok, de én továbbra is Camillet nézem, aki ezek szerint a szóvivő. Ha lett volna erőm, akkor valószínűleg közlöm, hogy mekkora töketlenség ez tőlük, de most inkább nem pazarlom ez erőmet ilyesmire, az egójuk minimálisra csökkentésére, még van időm… remélhetőleg.

- Hogyhogy itt vagy? - húzza fel Camille a szemöldökét. Komolyan irigylem tőle ezt a mozdulatot, mert egyszerre annyi mindent ki lehet vele fejezni, hogy az hihetetlen. -  Nos, azt hazudtuk, hogy tűz idomár vagy, szerencsére volt egy tanúnk rá, így elfogadták, meg kivételesen jól jött a hercegecske is, aki egyébként tökéletesen hasznavehetetlen, ha arról van szó. Magyarul sikerült téged beprotezsálni, így még nem a túlvilágon partizol.

Erre is csak bólintottam, majd jött volna a következő kérdés, amikor kinyílt az ajtó és a pár nappal ezelőtti doki lépett be, nyomában Daviddel. A szívem egy hatalmasat ugrott, de ez szerintem nem látszott az eléggé sápadtábrázatomon, vagyis igazából nem tudom, hogy sápadt vagyok-e, de szerintem ez lehetek egy heti kóma és a majdnem halál után.

- Kisasszony, jó látni, hogy tartósan fent van. Remélem nem fárasztották le nagyon - mondja az orvos, miközben az ágy mellé sétál. - Fájni fog, de most fel kell ülni, látnom kell, a sebet - világosít fel, de elbizonytalanodik egy pillanatra. - Biztos benne, hogy a többiek előtt?

- Persze - bólintottam. - Elvégre csak a hátamat nézi meg - mondtam gyengén.

- Én nem… de ahogy akarja. Kisasszony - néz egyenes Camille irányába - segítene nekem, ahogy láttam ön jól ért a gyógyításhoz.

- Én? - kérdezte Camille és érezni lehetett, hogy meglepi a kérés.

Igazából nem tudom min lepődött meg. Talán azon, hogy megkérték, vagy azon, hogy egy tűzidomár, vagy valaki, aki a tűz népének tagja nem beszélt vele tiszteletlenül és lekezelően. Mindenesetre a lány bólintott, majd oda jött a másik oldalamra.

- Remek. Gwendolyn, ha jól emlékszem ez a neve - fordul felém, mire jóváhagyólag bólintok. - Lehet, hogy fájni fog, de mindenképpen fel kell ülni, hogy meg tudjam nézni a hátán a sebet. Magának csak annyi lesz a dolga, hogy húzza fel magát mind addig, amíg ülő helyzetben nem lesz.  Persze ebben a kisasszony is és jó magam is segíteni fogunk - mondja kedvesen az orvos, majd a kezét nyújtja, Én egy rövid ideig bizalmatlanul nézek rá, de végül beadom a derekam és egy sóhaj kíséretében megragadom a kezét. Ugyan azt csinálom Camille kinyújtott kezével - mondjuk, itt nem tétovázom, mivel Camilleban megbízom-, majd megpróbálom felhúzni magam.

Nem fogom tagadni, iszonyatosan fáj. Szinte érzem, hogy megint belém döfnek egy kést majd meg is forgatják. De nem tehetek semmi, csak hagyom, hogy az izmaim dolgozzanak és feszüljön a hátam.

Valószínűleg csak pár percig tart a folyamat, nekem viszont egy életnek tűnt. Komolyan, életemben fájt annyira mindentagom. Szerencsére Camille és a doktor erősen tartottak, majd miután, az orvos végzett, lassan és gyengéden visszafektettek. Irtóztatóan jó érzés ismételten a puha párnán feküdni, ám amikor körülnézek a társaim döbbent tekintetével találom szembe magam, vagyis a tűzidomárok döbbent tekintetével és Camille… nos azt nem tudom megmondani, hogy az ő arcán mit látok. Döbbenetet, szánalmat vagy esetleg sajnálatot, esetleg egyszerre mind a hármat?  Azt hiszem, hogy az életben nem fogom kiismerni Camille érzéseit, mert olyan jól rejti őket. Azt nem mondom, hogy nincsenek neki, mert biztosan vannak, mindenkinek vannak.

- Miért néz így mindenki? - kérdezem rekedtes hangon, mint aki lenyelt egy borotvapengét. Igazából nagyon reménykedem benne, hogy ez nem marad így, ha már ilyen lesz végleg, akkor akár meg is némulhatok, mert ez így nem éppen jó.

- Én meg kérdezetem, hogy biztos akarja-e mivel…

- A kezed - szakította félbe Camille az orvost, majd a fiúk felé intett. - Ők nincsenek hozzászokva az ilyen látványhoz - mondta szárazon, majd amikor rám nézett sóhajtott egyet és megrázta a fejét. - Mind a három aranyvérű idióta, így nem tudják felfogni azt, hogy minket az ő fajtájuk komolyan kínoz, ha valami nem tetszik neki - mondta szárazon.

Éppen válaszolni akartam neki, amikor valaki összeütötte a tenyerét.

- Nos, mind nagyon örülünk, hogy Gwendolyn kisasszony végre megához tért, de ettől még pihenésre van szüksége, így mindenkit megkérek, hogy távozzon.

- Doktor Jamison, kint beszélni szeretnék magával, ha nem gond - mondja David, miközben ellöki magát a faltól és már bent sincs a szobában. Szívem szerintem szomorúan néznék utána, de nem tehetem, nincs hozzá jogom. Elvégre ki vagyok én? Egy egyszerű lány a déli víz törzséből, ő meg a herceg, akinek nem utolsó sorban menyasszonya van. Igen menyasszonya. De mégis, nem szabadba fájnia, pedig bele tudnék halni úgy, fáj. Tudom, hogy nem helyes, hogy nem vagyok több neki egy problémánál, akit le kell tudnia, de akkor is.

- Akkor mi is megyünk. Nos, jobbulást - mondja Alec, majd Harry társaságában elhagyja a szobámat. Ketten maradunk Camille és én. Ő nem megy. Várom, hogy mondjon valamit, va bármi, de csak áll és néz maga elé. Egy ideig figyelem, ahogy pásztázza a kórtermet, majd megfordulok, és kinézek az ablakon, ahol élénken sütnek be a napsugarak. Komolyan az élet iróniája, hogy itt vagyok a fővárosban, erre betegen itt fekszem, és mindenki azon reménykedik, hogy éljem túl azt, hogy valami idióta meg akart gyilkolni. Gyilkolni. Most, hogy jobban belegondolok egészen idáig senkinek semmi oka nem volt arra, hogy bánoson. Nem voltam én annyira érdekes, csak egy gyógyító a sok közül, most meg hirtelen Ő lettem. Az, aki kilátszik a tömegből. Igazából nem akarom én ezt, olyan akarok lenni, mint a madarak, amik az ablak előtt repülnek, szabad, de átlagos, csak egy lány a tömegből…

Nem tudom, hogy mikor nyomhatott el az álom, de amikor kinyitom a szemem, a kórteremben sötétség uralkodik, a néma csendet a mellettem álló gép zaja törte meg, néha-néha amikor csinált valamit. Igazából nem vagyok hivatásos orvos így az ilyenekhez nem értek. Nem zavartattam maga különösebben, csak megfordultam, amikor valami mozgást vettem észre a sarokban. Már éppen felsikoltottam volna, amikor egy fekete kesztyűs kéz tapad a számra. Kapálózom, rugdosom, de nem megyek vele semmire túl gyenge vagyok úgy mindenhez.

Tudom, hogy itt a vég. Régebben sokszor gondoltam rá, hogy mit fogok csinálni az utolsó perceimben, vagy mire fogok gondolni, esetleg, kinek az arca fog egyből eszembe jutni. De érdekes módon ilyesmiről szó sem volt, semmi ilyesmi nem történt. Nem perg le előttem az életem, nem gondolok a családomra, a barátaimra, Rá. Nem, kapálózom és küzdök. Igen, a küzdelem tölti ki minden egyes gondolatomat, mert élni akarok, minden egyes porcikám élni akar.

- Abba hagynád végre? - kérdezi egy ingerült, de mégis ismerős hang. Ami azt illeti, annyira meglepődöm, hogy védekezni is elfelejtek. Igazából sok mindenkit gondoltam az elmúlt pár másodpercben a támadómnak, de rá nem számítottam. Vagyis arra nem számítottam, hogy meg akar ölni, vagy talán mégsem akar. - Köszönöm - sóhajt végül, majd leveszik a kezét a számról.

Legszívesebben egyből nekiesnék, hogy mi a fenét képzel magáról, de túlságosan lefoglal az, hogy ismét kapok levegőt. Eleinte kapkodom be az oxigén, majd pillanatról pillanatra helyre áll a légzésem. Mindenesetre nem szólalok meg várom, hogy ő mondja mit szeretne, miért van itt, mert kettőnk közül nem én törtem be éjnek évadján egy korházba, egy beteghez. Igen, határozottan nem én vagyok az, akinek itt beszélnie kell. Mindenesetre, amit meredten bámul maga elé, én feltornázom magam ülő pozícióba, ami megjegyzem, nagyon fáj, de nem törődöm vele, most nem, mert ahogy elnézem az arcát olyan, mintha valakit gyászolna, mind azon felül túl kel tennem magam azon a sokkon is, hogy egyáltalán érzelmeket vélek felfedezni rajta.

- Van egy alkum a számodra - kezd bele minden kertelés nélkül, mire érzem, hogy felszalad a szemöldököm.

- Egy alku? - kérdezem halkan, és azt hiszem, hogy túlságosan is kíváncsian.

- Igen - bólint, majd talán ismeretségünk óta először tisztán a szemembe néz és beszélni kezd, én meg hallgatom. Nem szólok bele, mert nem tudok. Minden annyira ki van tervezve, hogy az már fáj. Minden egyes részlet a helyén van, minden egyes bakira ügyelve van, amit ellehet követni, és azt kell mondjam, hogy nem lehetetlen, amit mond. Nehéz, főleg az én részem, de megvalósítható. Szívem szerintem egyből igent mondanék, de van még egy kérdésem háta, egy, amit nem értek.

- Miért? Miért akarsz nekem segíteni, hogy kiszabadítsam a nővéremet?

- Nem neked akarok segíteni - mondja legnagyobb meglepetésemre.

- De…

- Erre most nincs idő, jönnek az őrök. Mit mondasz igen vagy nem? - áll fel a székről, ahol egészen idáig ült. Habozok egy kicsit, mert bármennyire kiváló is a terve, sokan összefogan törni, még ha csak időlegesen is. Túl sok könnyet fognak hullatni, de nem értem mire jó ez, miért nem lehetnek benne ők is. Nem értem.

- Szóval? - kérdezte sürgetőn, mind emellett kiéreztem a hangjából a sürgető idegességet.

- Sok kérdésemre kell még válaszolnod, de…

- De?

- Rendben - hunyom le a szemem, és valamiért azt érzem, hogy borzalmas nagy hibát követek el, hogy nem lenne szabad belemennem, hogy ez butaság, de már késő. Kimondtam, benne vagyok. Szinte reszketek az egész testemben, ha arra gondolok, ami a kezdetét fogja venni. És aggódom, borzalmasan aggódom. Nem magam miatt, én már régen nem érdeklek senkit, mindenkit csak az Avatar mivoltom érdekel, amit meg tudok érteni. De ő, ilyen állapotban össze fog törni. És én nem leszek ott, nem lehetek ott. Pedig segítségre lesz szüksége…

Napok telnek egymás után. Alec, Camille és Harry szinte minden nap bejönnek meglátogatni. Az állapotom javul, de félek, hogy mi lesz ez után. Néha azt szeretném, hogy bárcsak közölhetném, hogy még sincs rendben, nem megyek bele, nem lesz jó. De nem tehetem, nem árulhatom el őt a többiek előtt. Néha a szemkontaktust keresem, de aztán meggondolom magam, minden jelárulkodó lehet, minden egyes jel.

Aztán az egyik nap furcsa dolog történik, csak Harry jön be. Aztán a másik nap és a következőn is. Nem beszél sokat, sőt, alig. Ha megszólal, akkor csak az időjárásról esik szó, vagy az állapotomról. Amikor a többiekről kérdezek, tereli a témát, vagy kinyög valami kurta választ, de nem néz a szemembe. Érzem, hogy hazudik és tudom, hogy eltitkol valamit előlem. Ez kimondottan fáj, de nem teszem szóvá, minek? Majd elmondják, hogy miért nem voltak, az meg hogy David felém sem néz, már nem érdekel, elvégre nem vagyok több neki, mint egy préda, akit el kell kapni és kézre kell deríteni.

Aztán egyik nap minden megváltozik. Éppen a szoba egyik ablaka előtt állok és a városlakókat figyelem, amint teszik a dolgaikat. Olyan furcsa látni, hogy ők is úgy élnek, mint mi. Csak más közegben. Persze mindig tudtam én, hogy annyival nem különbek, de akkor is, furcsa így látni, mert bennünk a zsarnok képe van bennünk a tűz népéről, nem a hétköznap gondtalanul élő emberek.

- Zavarhatok? - szólal meg mögöttem egy halk, szinte már elgyötört hang. Eleinte nem is hiszek a fülemnek, hogy be méltóztatott jönni, meglátogatni, de amikor megfordulok, még ott van személyes valójában.

- Persze, elvégre te vagy ennek az országnak a hercege, azt csinálsz, amit akarsz - vonom meg a vállam hidegen.

- Gwendolyn - mondja, de van a hangjában valami őrületesen furcsa, valami gyászos fájdalom. Ez megijeszt, még életemben nem láttam ilyenek. Igaz, most hogy jobban végignézem olyan, mintha nem aludt volna napok óta, mintha okolná magát. Ezt a testtartásából tudom, valamint onnan, hogy egyfolytában olyanokat, mond, hogy; „Ha nem vagyok ott…” meg „Ha nem arra megyünk…” és hasonlók.

- David - teszem a vállára a kezét - minden rendben? Jól vagy?

- Meg halt Gwendolyn és az én hibám…

- Ki holt meg? - kérdezem, és nagyon rossz érzésem van, de nem kapok választ, így megismétlem a kérdést. Már komolyan azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, amikor halkan suttog egy nevet. Egyből megértem, de azért megkérem, hogy ismételje meg, hátha rosszul hallottam.

- Gwendolyn, Alec meghalt…

Az úrfi - 1. fejezet

A titokzatos Alec. A kiszámíthatatlan Alec... ez ellen valamit tenni kell. Ötlőt fel bennem a gondolat. 

Szeretném veletek megismertetni, valahogy az ő kis világába is beinvitálni titeket... szóval egy kis mellék regényt (mint ahogy eddig Camille szemszögéből volt - annak is ki kéne valami normális címet találni ), a címe pedig az lett, hogy "Az úrfi". Egy csomó ötletem van és remélem majd nektek is tetszik, és Alec is egy kicsit jobban megértett karakter lesz. 

Az első ilyen kis "fejezetben" - annyira rövid, hogy nem merem idézőjel nélkül is fejezetnek nevetni - egészen a gyerekkoráig, pontosabban az anyja haláláig megyünk vissza. 
Olyan jó volt látni, hogy írtatok az előző fejezethez, remélem ehhez is érkezik megjegyzés. - ó bizony ám, olyan vagyok mint a madárkák, egyszer megetetik utána csak oda jár.

Huh jó sokat beszéltem, majdnem annyit mint a "fejezet" na szép... szóval jó olvasást!

Szőke haja a szemébe hullt, gyermeki arcán komorság uralkodott. Játékos tincsei hiába próbáltak bohóságot kölcsönözni. 

Ki keze felemelkedett, anyja vértől lucskos haját érintették, óvatosan, mint aki fél, hogy felébreszti az alvót.

Anya csak alszik.

Ezzel akarta becsapni magát, de képtelen volt.

 A mama halott. 

Elképzelte milyen lenne, ha csak rossz álomból ébredt volna, Ő magához ölelné, nem lenne vörös minden, az arca épp, szépen ívelt formájával találná szemben magát. Zöldeskék szemei nyugodtságot árasztanának, szőke haja miatt angyalnak tetszik a félhomályban. Megkérdezné, hogy neki van e most glória a feje fölött. A mama azt felelné, hogy neki mindig van, puszit adna a fejére, és addig ringatná míg vissza nem alszik. 

Alec kinyitotta a szemét, és látta ahogyan gyorsan gyógyulni kezdenek a sérülések, tekintetébe visszaköltözik az élet. A nagyágyban fekszik, karját hívogatóan a gyermek felé nyújtja. 

A fiú pedig nem kételkedett, félt és fáradt volt, anyuka meleg ölelésére vágyott csak. Szoroson hozzábújt, szorította, érezte hogy anya csókot nyom a feje búbjára, azonban nem mert elaludni, mert tudta, hogy ha felébred ez mind szerte foszlik. 

És az élettelen, véres holtest mellet fog feküdni. 

Extra 2 - Szép álom...

Időben még mindig egy-két héttel az avatar felkutatása előtt járunk.

Nagyon örülünk a két rendszeres olvasónak, és esetleg néhány véleménnyel is így lennénk.

Camille szemszöge

Mélyen beszívom a jeges levegőt, marja a torkom, de nem érdekel. Jól esik a fájdalom, kitisztítja a fejem. Megszabadít a nevetséges gondolatokkal, és az égető érzés egyetlen egy másodperc erejéig megszabadít a kínzó érzésektől. Tekintetem elfordítom a talajról, majd tovább indulok a taposott jégen. Akaratlanul is a látóterembe kerül az épület, hatalmas, a város közepén. Egykor a királyi palota volt, most tűzkutyák óla, a Fenntartó birtoka. Elég megalázó, ha belegondolok, hogy egy hete még elég sok időt töltöttem ott Aleckel.

Amikor a tömegen ünnepélyes meghajlási roham fut végig, kisujjamat sem mozdítom. Csak nézem ahogy "Alexander úrfi" áthalad a főtéren, egy pillantást sem vetve a görnyedő emberekre.

Hirtelen karon ragad és be ránt a legelső sikátorba ami az utunkba akad.

- Mi a fenét képzelsz? - vágom pofon ahogy elenged.

- Az volt a terv, hogy elbeszélgetek veled, ha már gyerekünk lesz, és megpróbálom elkerülni, hogy pofon vágj.

- Egy sikátorban? - csak a szemét forgatja erre a kérdésemre. - Nem lett volna jobb egy jó meleg házban?

- Mert ugye el is jöttél volna velem?

Elmosolyodom, mivel mind ketten tudjuk a választ, még azt is, hogy ennek a beszélgetésnek most nincs értelme. Megdobbant a szívem, mikor rám vigyorog.

- Jézusom, nézd meg mit csináltál! Tudod mennyire fáj? - jajdul fel, természetesen észre veszem, hogy csak színleli, de had legyen egy kis öröme...

- Netán kislány vagy?

- Tessék? - máris elfelejti a nagy kínjait keze lehullik az arca mellől.

- Az kérdeztem kislány vagy-e. Mivel így nyüszíteni egy pofon után csak egy gyerek képes - szemtelen mosolyra húzódnak ajkaim. Alec közelebb húzódik, egyik kezét a falnak támasztja, aminek időközben nekidűltem.

Olyan furcsa volt ez a helyzet, mintha kitöröltük volna a veszekedést, és úgy teszünk mintha semmi sem történt volna. Csak mosolyogtunk, és egy pillanatra gyereknek éreztem magam. Csönd volt. De nem az a kínosan fojtogató, hanem a nyugodt, kellemes csend.

- Lány - szólalok meg hirtelen, nem tudom miért, csak úgy érzem muszáj neki elmondanom. Olyan jól esik kimondani, halványan elmosolyodom.

- Biztos? - felcsillan a szeme, nem számítottam erre a reakcióra, alig tudtam hinni a tulajdon szememnek, az egész egy álomnak hatott.

- Én úgy érzem - kezei még lapos hajamra tapadnak, letérdel előttem és ráhajtja a fejét. Nem olyan mint az "igazi" Alec, valahogy túl kedves, túl megbocsájtó, túl nyálas... egyszerűen saját maga ellentéte.

- Félek Camille, mi lesz ha nem leszek elég jó? - ez biztos nem ő. Sosem vallaná be, hogy fél. Ez nem Alec. Kétkedő pillantást vetek rá, majd hátra próbálok lépni, de csak a sarkamat ütöm bele a falba. Sarokba szorított vad vagyok. Oldalra lépek, szemeimet végig Alecen tartva. Vagyis... valakin aki úgy néz ki mint Alec. De nem ő.

Hirtelen fordulok meg, majd kezdek el szaladni.

Hirtelen pattannak ki a szemeim, de olyan rossz érzés kerít hatalmába. A szívem hangosan dörömböl, úgy érzem egy pillanat és kiszakad a torkomon.
Nem törődöm vele hány óra, kiket verek fel, miközben végig vágtatok a kihalt utcákon. Valahol a távolban már pislákol valamiféle fény... éppen csak hajnalodik. Össze kuszálódik bennem minden, főleg mikor a Rendfenntartói kastély körvonalai szinte arcul csapnak, oly zord módon magasodnak a tér felé. Nem hiszem, hogy csak úgy belehet sétálni ide... nem hiszem... és akkor lenyomom a nehéz vaskilincset, ami nyikorogva, de kinyílik. Ez túl egyszerű.
Pattanásig feszül minden idegszálam, a legkisebb neszre is ugrásra készen várok.. azonban csendes minden. Ki tudja, lehet pusztán azért mert már ismernek.
Nagy sebbel-lobbal csörtetek fel Alec lakosztályába, teszek én a csendes osonásra, mikor annyira félek.. Félek. Igen, csak most tudatosult bennem, hogy féltem őt, hogy összetörhet bármelyik pillanatban. Féltem őt, nehogy a monokli a szeme alatt az apjától származzon. Féltem, óvom, és szeretem. Ha még beismerni sem vagyok képes.
Megállok egy pillanatra a csigalépcső egyik fordulójában, lassan, mély levegőt veszek, rendezem arcvonásaimat, majd tovább sietek.
Csak most jut eszembe, valami... ami kétségbeeséssel tölt el. Mert valljuk csak be... több mint valószínű, hogy egy nővel hetyeg.
Egy ismeretlennel, ő sem ismeri, egy névtelen arc a sok közül. A kis egyéjszakás kalandjai, amiket sosem róttam fel neki, mert abban a tudatban ringattam magam, hogy én több vagyok és nem számít mit tesz ezekkel a nőkkel ők semmiségek. Trófeák, hogy dicsekedhessen, mert velem nem teheti... én szégyen vagyok. Nem kellene tovább mennem, butaság. Őrültség  csak magamat kínzom. Ez a sok minden a kicsinek se tesz jót. Gondolj rá érte tedd meg.
Azonban mikor fájdalmas nyögést hallok fentről, a szívem ugrik egyet, a lábaim pedig életre kelnek.
Nem gondolkozom, csak cselekszem, mentem amit még lehet.
Fölérve érdekes látvány fogad. Alec egy hatalmas véres hússal a fején, amely a fél arcát betakarja, úgy vergődik a földön. Hirtelen minden feszültség kirobban belőlem, az álom, a rohanás, a kétségek, a félelmek, csak nevetni tudok. Mint a fogoly mikor láncait tépi. De észbe kapok és gyorsan összeszedem magam.
Segítek feltápászkodni a szerencsétlennek, majd gyorsan a sarokba dobom a húst az arcáról.
- Már megint milyen hülyeséget csináltál? - kérdezem halkan, miközben a sebeit gyógyítom. - Ugye nem... - elharapom a mondat végét de tisztában vagyok vele, hogy így is érti. Csak némán bólint, nem akar beszélni róla.
Miután végzek a ruháim nagy részétől gyors mozdulatokkal szabadulok meg, majd Alec mellé kucorodom. Fejemet ráhatom a mellkasára, olyan megnyugtató szívverése.
- Ez egy szép álom.. - leheli a hajamban, és közben közelebb húz magához. Úgy érzem most egy darabig a helyükre kerültek a dolgok.

9 fejezet - Emlék örvény

A világ sötét, érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, egyszerre fázom és van meleg. Mintha bebeszélgetnének körülöttem, vagy felettem, nem tudom eldönteni. Érzem, hogy valaki erősen szorítja a karomat, mintha a kezében vinne, de nem vagyok benne biztos, a világ olyan képlékeny, mintha egy pillanat alatt ki tudna fordulni a helyéről. Érzem, hogy valami nyom belülről, mintha öklendeznék, aztán vas ízt érzek a számban. Hallok egy éles sikolyt, majd a világ megszűnik létezni…

„- Hé, várj! - kiáltottam teljes erőmből Dakota után, aki már több lépéssel is előttem járt. A maga 8 év előnye nem jogosította fel arra, hogy így lehagyjon, nem teheti meg. Anyáék csak úgy engedtek el vele, ha vigyáz rám.

- Érj utol - kiáltotta felém azzal a féloldalas mosollyal, ami miatt néha szívesen felpofoztam volna, de persze ezt nem tehettem, elvégre ő idősebb nálam.

Mindenesetre nem sokkal előzött meg, amikor pedig felértem a csúcsra, láttam, hogy a tájat fürkészi. Olyan csodálattal és odaadással nézte, amivel kevés embert tud valamit. A szeme csillogtak és pontosan olya kékek, voltak, mint a tenger. Igen, ő ebben különbözött tőlem, neki kék a szeme. Valahogy ha bele néztem, mindig a kék óceán jutott róla eszembe.

- Látod, mi van előttünk? - kérdezte elragadtatva.

- A tenger - mondtam reflexből.

- Nem, a messzeség, a mindent elborító messzeség, ahová egyszer el fogok jutni, mert ki török innen.

- Te megbolondultál, a tűz népe sose hagyná, hogy elhagyd a Déli sarkot - mondtam neki, mivel erre csak annak van esélye, aki gyógyítani tud, de a bátyám nem rendelkezett ilyen képességekkel.

- Gwenny - kapott fel - láss már a dolgok mögé! Engem a tűz népe nem állíthat meg, de nem ám. Az álmokat nem állíthatják meg - mondta, miközben a nyakába ültetett. Én csak rákönyököltem a fejére és néztem egyenesen előre, a vizet, amin meg-megcsillantak a nap sugarai. Komolyan nem értettem, hogy pontosan mire is akart kilyukadni, akkor nem értettem…”

Halovány fények derengenek fel előttem, mintha orvosi műszerek hangját hallanám, mintha egy ismerős női hang kint kiabálna valakivel, hogy ez nem lehet. Mintha valaki erősen szorítaná a kezem, és azt mondogatná, hogy nem mehetek el most, nem. A hangja távolról ismerős, de nem tudom megmondani, hogy honnan. Fel akarok ülni, meg akarom nézni, hogy kik azok, de nem tudok megmozdulni a tagjaim nehezek, mintha ólom lenne rájuk pakolva, majd mielőtt egy szót is tudnék szólni magával húz a sötétség, a jól eső önkívületbe…

„Ez is egy átlagos napnak indult és semmi különös nem volt benne. Dakota valahol isten se tudja hol volt, mi Roseval pedig iskolában voltunk. Mind azt hittük, hogy ez is egy olyan nap lesz, mint a többi, de kopogtak, igen… minden egy kopogással kezdődött.

- Igen? - kérdezte anya, miközben én Dakotával és Mattal szórakoztam. Igazából jó fejek voltak, hogy figyelmet szegeztek egy olyan kisgyereknek, mint amilyen én vagyok.

- Felügyelő őrség, azonnal engedjenek be - hallatszott kintről. Én összerezzentem és egyből leugrottam Dakota öléből és apám mögé bújtam, aki meglepettnek tűnt. Nem értette, hogy miről van szó. A tűz katonái nem udvariaskodtak, amint anyám kinyitotta az ajtót minden bejelentés nélkül berontottak, és körbenéztek. A vezetőjüket ismertük, ő volt itt a fő ember, egy viszonylag csendes ember volt, és nekünk nem volt bajunk vele, így nem értettük, hogy mit is akarnak tulajdinképpen. De ő tudja, hamar körbenézett, majd megakadt a szeme a bátyámon, és felé mutatott. Az ismeretlen őrök egyből támadásba lendültek, és felrángatták.

- Mit akarnak tőle? - kérdezte anyám remegő hangon.

- Áruló, árulás vádjával elvisszük, és meg látjuk, hogy rá bizonyítják-e - mondta az akkor belépő férfi. Rám komolyan a frászt hozta.

Anyám felsikoltott, apám meg meg akarta ragadni a kezemet, de nem volt esélye, mert már futottam a férfi felé, aki a bátyámat rángatta. Nem gondoltam bele, hogy mit csinálok, csak azt tudtam, hogy el akarják vinni azt, aki az egyik legfontosabb az életemben.

- Ne, kérem, ne tegyék - ragadtam meg az egyik fickó karját, de neki semmire sem volt esélye, mert a fickó, aki nem is olyan régen lépett be hátrarántott. A számat elhagyta egy sikoly, amikor az ember erőnek erejével szorította a fel karomat.

- A bátyád áruló, el kell fogni, csak nem akarsz a sorsára jutni? - kérdezte mindenhogy, csak nem kedvesen.

- NEM! - kiabáltam az arcába. - Dakota nem csinált semmit, ő nem áruló. Semmit. Maguk csak azért vádolják, hogy tőlünk elvehessék, ez mindig így van - kiabáltam az ember arcába. Mintha derengene, hogy a szeretteim mondana valamit, de nem volt időm meghallani, mert ott ahol fogta a kezemet hirtelen fellángolt a fájdalom. Nem sikítottam, mivel lesokkoltam, néztem, ahogy konkrétan felgyullad azon a helyen a kezem. De, amint leesett, hogy mi történik megéreztem, az igazi fájdalmat is, majd felsikoltottam.

- Hagyja őt békén! - kiabált most már Dakota is. - Engem akarnak, vigyenek, de ő csak egy kislány.

- Egy nagyon neveletlen lány. Neveljék meg, különben sok baja lesz belőle - mondta, majd nagy kegyesen ellökött magától. Én nem tudtam megállni a lábamon, elestem egyenesen előre. Folytak a könnyeim, zokogtam és egyfolytában azt hajtogattam, hogy fáj, segítsen valaki. Mind ezen felül éreztem az égett hús illatát, ami belőlem jött. Komolyan, felfordult a gyomrom, miközben éreztem az illatát.

A szüleim gyorsan cselekedtek, és lett volna rá esélyem, hogy a heg eltűnjön, de másnap, amikor elvitték a bátyámat megint neki mentem az őröknek, hogy a fickó megint elkapta a kezem, és immáron szándékosan és elvezettel megismételte az előző napi manőverét. Akkor komolyan mondom ordítottam, de még mindig volt erőm azt mondani, hogy Dakota nem áruló…”

A színek tompák voltak, amikor kinyitottam a szemem. Egy fehér plafont láttam magam felett, a halovány lámpa színei táncoltak rajta, de kintről még besütött a lemenő nap fénye, ennek köszönhetően a szoba fala valami fura színben pompázott, mit nem tudtam megmondani, hogy mi a neve. Hallottam, hogy csikorog az ajtó, oda fordítottam a fejem és egy orvos lépett rajta. Nem gyógyító, hanem igazi orvos, mint amik a tűznépénél vannak. Várjunk, én is a tűz népénél vagyok. Igen, rémlik valami, valami vonatról, és vérről és sikolyról és mintha valami fájdalom is lett volna, de lehet, hogy az csak illúzió volt.

- Jó látni, hogy felébredt - mondta egy kedves hang. Amikor oldalra fordultam egy szemüveges, barnahajú férfit láttam, aki az ötvenes évei környékén járhatott. A tekintete kedves volt. Szerintem láthatta, hogy nem nagyon tudok kinyögni egy szót se, mert igazított valamit a mellettem álló állványon lévő tasakon - azt hiszem, hogy infúzió a neve - majd rám mosolygott.

- Nagyon megijesztette a barátait kisasszony és hogy őszinte legyek engem is. Amikor őfelsége behozta ide, azt hittem, hogy önnek mér vége. Ugyan a gyógyító lány próbált valamit tenni, de az már nem sokat segített. Mindenesetre az életveszélyen már túl van, az elmúlt két nap volt a kritikus. De most pihenjen csak, még nagyon gyenge, majd kérdez, ha felébredt - mondja.

Én még meg akarnék szólalni, már a torkomon is van a hang, de nem tudom kinyitni a szám, mert akármennyire küzdök ellene lecsukódnak a szemeim.

„Lassan szállingóznak a hópelyhek. Matt már várt, ott állt a szirtnél, amit annak idején Dakota mutatott nekem. Nem tudtam, hogy miért akar velem beszélni. Az elmúlt hat évben, eléggé kiismertem, miután Dakota utolsó kérését teljesítve vigyázott rám.

- Szia - léptem mellé. - Mi…?

- Lily, terhes, de attól tartok szorul a hurok az én nyakam körül is, már csak idő kérdése volt.

- Ugye…?

- De, engem is be fognak vádolni attól tartok, mint Dakotát. Nem tudom mi lesz velem, de at biztos, hogy el fognak ítélni.

- Mindenkit elítélnek - mondom fanyar mosollyal.

- Igen, így kérni szeretnék valamit. Vigyázz rájuk, ne hagyd, hogy bajuk essen. Tudom, nem tisztességes ezt kérni, de másban nem bízom. Én…

- Rendben, de inkább ne legyen igazad. Nem akarom a másik bátyámat is elveszíteni. Am Matt, szerinted Dakota még él? - kérdeztem miközben az általa hőn szeretett tájat néztem.

- Lehet. Nem végeznek ki mindenkit. Vannak olyanok, akiket börtönben tartanak fogva.

- Nem tudom, hogy melyik a rosszabb - mondtam cinikusan.

Ez volt az utolsó beszélgetésem vele otthon, ugyanis egy hét múlva elhurcolták. Sajnos pont náluk voltam, amikor értem jöttek. Lily elájult, én kaptam el. Csak akkor értettem meg, hogy mit is ígértem neki. A sztoriban pedig az volt a legszebb, hogy ugyan az a főhadnagy cipelte el őt is, mint a bátyámat. Egy rövid pillanatig ugyan farkasszemet néztem vele. Nem tudom, hogy emlékezett-e rám, de én igen, mert az arca a tudatomba égett, egy életre…”

Nem nyitom ki egyből a szemeimet próbálok emlékezni arra, hogy mi történt, de nem megy. Csak az álmaim rémlenek, nagyon intenzíven. Mintha csak vetítették volna őket. Mozgolódást észlelek magam körül. Egy rövid ideig elgondolkozom azon, hogy tényleg fel akarok-e ébredni, tudni akarom-e, hogy miért vagyok kórházban, de végül kinyitom a szemem, had jöjjön, aminek jönnie kell…