Behunyom ugyan a szemem, de azt a
fájdalmat, amit akkor érezek, amikor a fogai a kezembe hatolnak semmi, de
semmit sem tudja velem elfeledtetni.
Sikoltok, de tudom, hogy senki sem hallja. Rúgkapálok, de tudom,
hogy semmi értelme, csak őket haragítom magamra. De nem adom magam, ilyen
könnyen nem. Ha szét akarnak tépni, és megenni, akkor hajrá, de ahhoz előbb le
kell győzniük, és én az utolsó pillanatig harcolok, az utolsó lélegzetemig.
Persze, szép és nagy szavak ezek, főleg akkor, amikor a
farkasok húzni kezdenek. Szerencsém, hogy olyan jól bélelt a kabátom, különben
már nem biztos, hogy lenne kezem. Oké, ha én vagyok az Avatar, akkor most
elvileg ki kéne tudnom szabadulni valami spéciidomítással… hát elvileg, de
elvben semmi sem úgy működik, mint a gyakorlatban. Gyakorlatilag egy másodrendű
gyógyító vagyok, akinek semmi sem megy úgy, ahogy kellene, ja és életemben
kétszer idomítottam tüzet tök véletlenszerűen. A levegő, meg a föld tiszta
homály, igazából olyan idomítást még életemben nem láttam, mivel tiltott, de tüzet,
azt sokat, jó sokat. Talán, ha megpróbálom leutánozni a kézmozdulatokat, megyek
valamire, vagy nem, a helyzetem rosszabb már nem igen lehet.
Igazából ezek a gondolatok a pillanat töredéke alatt mennek
végig a fejemen, és a nagy hó miatt a farkasok se olyan gyorsak. Most már
minden mindegy alapon veszek egy jó mély levegőt, majd leutánzom a tévében
látott kézmozdulatokat, de semmit. Hát oké, nem számítottam másra, de azért
mégis. Igazából nem éppen tervezem feladni, a harcot ne nagyon úgy fest, hogy
nincsen választásom, már a ruhám is csurom víz, vagyis egyre nehezebb. Várjunk
csak… víz… elvileg én víz idomár vagyok, ez biztosan megy. Így ezt
végiggondolva nyugalmat erőltettem magamra és meglendítettem a szabad kezem. A
hó, vagyis a víz engedelmeskedett és a farkasok felé lendült. Nem tudom, hogy
mekkora a csapás, amit sikerül bevinnem, de az biztos, hogy értem vele valamit,
mivel az a farkas, ami fogva tartja, a kezemet felvonyít, és elenged. Nekem is
csak pont ennyi kell, hogy valahogy felkászálódjak és futni kezdjek. Mindenesetre
nem jutok túl messzire, mivel az egyik dög elém ugrik, mire én sikítva ugrom
hátra. Előnyömre legyen írva, hogy most nem esem el, ami kifejezetten nem
hátrányos, de tudom, hogy végem van, a víz dobálásán kívül nem tudok semmit, és
szerintem azzal már nem megyek semmire.
- Akkor gyere csak - sóhajtok egyet, majd pont abban a
pillanatban, amikor egy farkas rám akar ugrani egy tűzcsóva, hasít el
mellettem, ami telibe találja az állatot. Ezt a tényt nem éppen tudom hová
tenni, így megperdülök a tengelyem körül és azt hiszem, ha nem az életem lenne
veszélyben, most leesne az állam, ugyanis Alec és Camille tart felém.
- Bukj le - kiabálja a tűz idomát, én meg csinálom azt, amit
mond, pedig nem szeretem, ha ugráltatnak.
- Ne hagyd, hogy megöljék, még szükség van rá - kiabál
Camille is, én pedig már meg sem lepődöm. Mindenesetre többet nem nézek fel,
csak hallgatom, ahogy a farkasok vonyítgatnak. Nem tudom, hogy Camille
harcol-e, de a „puhány vagy” meg az „erre tanítottak téged azokban a híres
iskolákban?” című megszólalásaiból azt sejtem, hogy igen. Nem tudom, hogy
mennyi ideig fekszem a földön, mire valaki, vagyis Camille, elém lép, mivel
határozottan női cipő van az illetőn.
- Na, felkelhetsz, elmentek - mondja tárgyilagosan.
- Köszi, hogy… segítettetek - mondom, miközben felülök.
- Te meg sérültél - tesz egy újabb nagyszerű megállapítást.
Erre inkább nem mondok semmit, mivel szerintem mind a ketten jobban járunk. -
Na, vedd le a kabátod, és remélem, hogy az a rövid ujjú van rajtad, mint
délelőtt, mert nem fogok pulcsik levágásával bajlódni - először furcsán néztem
rá, aztán leesett, hogy meg akar gyógyítani most, itt, a vaksötétben. Persze ki
vagyok én, hogy ellenkezzek vele, így csináltam, amit mondott, annak ellenére,
hogy amint megszabadultam a kabáttól lett egy olyan érzésem, hogy menten
odafagyok a földhöz. Mindenesetre nem tudtam ránézni a sebre, így amíg Camille
gyógyította eddig elfordítottam a fejem és néztem a nagy messzi némaságot.
- Miért vagytok itt? Egyáltalán miért segítetek nekem, mert
ha az vagyok, akinek gondoltok, akkor a halálomat kéne kívánnotok, főleg neked -
nézek Alecre, aki tűzidomár, mellette még nemes is.
- Mert ha meghalsz, akkor megint elkezdhetem keresni a
következő életedet, ami nem lenne túl jó móka - mondja koncentráló hangon,
miközben fel-le mozgatja a vizet a karomon, miközben bizsergető érzés lepi el a
karomat, ami azt jelenti, hogy gyógyul a seb, ami jó, vagyis azt jelenti, hogy
megmarad a kezem.
- Nem sok választásom van - vonja meg a vállát Alec. - Meg
nekem amúgy is mindegy - néz félre, miközben keresztbefonja maga előtt a
karját. - Milly siess, dolgunk van.
- Ne. Hívj. Millynek - tagolja Camille, miközben befejezi a
kezemet.
- Szóval Milly - mosolyodom el komiszan, miközben Camille
gyilkos pillantást vet, rám ás Alecre is. - Mindenesetre mehetsz - paskolja meg
a karomat, ami nem fáj. Amikor ránézek, majdnem leesik az állam, mivel nem
látszik a hegy helye, se semmi. Hú, ő tényleg remek gyógyító lehet.
- Hát köszönöm - állok fel, és veszem fel a kabátom. - akkor
én megyek, mert otthon már várnak. Gondolom, holnap találkozunk - köszönök el,
majd ott sem vagyok. Szerencsére miközben ott ültem a havon sikerült
megtalálnom a falu fényeit, így amilyen gyorsan csak tudok, hazafutok. Nem lassítok
egy pillanatra sem (bár, akkor elfog a kísértés, amikor Camille, utánam
kiabálja, hogy: „Hamarabb, mint gondolnám”. , mert haza akarok érni, azt
akarom, hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak, el akarom felejteni, hogy mi
is történt ma, egyszóval be akarok feküdni az ágyamba. Amikor a ház elé érek,
egy rövidke pillanatra megtorpanok, és végiggondolom, hogy mi lesz a tökéletes
kifogás, a véres kabátomra, és úgy mindenre, ahogy kinézek. Amikor viszont
benyitok, a legnagyobb megdöbbenésemre senki sem foglalkozik azzal, hogy késte,
meg, hogy; hogy nézek ki, ugyanis anyám egyből nekem támad, hogy menjek fel és
szedjem rendbe magam, mivel nagyon fontos vendégek jönnek, meg, hogy kikészítette
nekem a ruhát, feltétlenül azt vegyem fel, meg ilyenek. Én csak erőtlenül
bólintok, majd gyorsan felcaplatok a fürdőszobába, és veszek egy jó, forró fürdőt.
Felüdülés a kihűlt végtagjaimnak a hideg víz. Furcsa, hogy Rose nem zaklat,
hogy ő szeretné a fürdőt meg ilyenek, mindenesetre ez a tény megnyugtató is,
talán ez azt jelenti, hogy mostantól lesz magánéletem.
Amikor végre bemegyek a szobámba, mert hazaérkezésem óta ott
sem jártam, majdnem hanyatt esem a megdöbbenéstől, ugyanis anya nem valamelyik giccses
ruhámat rakta ki, amit utálok, hanem a kék törzsi ruhámat, ami csak
ünnepségeken, és a királyi palotában kell viselni, egyébként nem elvérés,
legalábbis mostanában, ugyanis régen kötelező volt. Felhúzom ugyan a
szemöldököm, de ha anyám akarja, legyen. Gyorsan felkapom magamra a hosszú, földig
érő világoskék ruhát, rá pedig a ruhára boruló része, aminek minden szélét
fehér szőrme keretezi. Nem ez a ruha a kedvencem, de nincs vele bajom, olyan
egyszerűm olyan víztörzsös, aminek lennie kell.
- Gwenny, siess már, a vendégek mindjárt itt vannak - kiabál
be a nővérem az ajtón, majd hallom, ahogy le is meg a lépcsőn. Sóhajtok egy
nagyot, mert el tudom képzelni, hogy ő a gyönyörű kék ruhájában ott áll, a(z)
(ál)kedves mosolyával, és alig várja, hogy elkápráztassa a vendégeket, akik
persze egy az egyben oda lesznek érte, én meg kapom a kérdéseket, hogy mikor
értem utol a nővéremet meg ilyenek. Ezek már a sírba visznek, de jobb, ha minél
előbb túlesem rajta, akkor talán nem fáj annyira.
- Megyek - lépek ki az ajtón, miközben még gyorsan felveszem
a ruhához illő kék topánkát is, Mikor lefelé indulok a lépcsőn, hallom, hogy
anyám kinyitja az ajtót, én meg már kettesével veszem a fokokat, mivel tényleg
kíváncsi vagyok a rejtélyes vendégekre, akik jöttek.
- Itt vagyok elnézést a késésért - robbanok le a lépcsőn, és
ha apám nem fogja meg a vállamat szerintem szó szerint pofára esek megdöbbenésemben
ma este már sokadszorra. Eddig azt hittem, hogy nagyobb meglepetés nem érhet,
nos… tévedtem, ugyanis az ajtóban az újdonsült „barátaim” álltak, akikkel a
napom 90%-át töltöttem akaratlanul.
- Ő pedig itt a fiatalabb lányom Dolly - mutatott be apám,
ám amikor megláttam Camille szemében felcsillanni valami gyorsan megszólaltam.
- Apa! - kiáltottam, mivel ezzel tönkre ment annak az
esélye, hogy a lányt Millynek hívom a közeljövőben, mivel tudom, sőt, sejtem,
hogy fogunk még találkozni, de mivel már ő is tudja a Dollyt, esélyem sincs.
Bár, ha jobban belegondolok, mint a Dolly, mint a Milly egy tehénnek a nevek
Húú, azt hiszem, ha egyszer lesz két tehenem így nevezem el őket.
- Vagyis, Gwendolyn - helyesbített, majd taszított egyet a
hátamon, mire rájöttem, hogy meg kéne hajolnom, és köszönteni őket a háznál
régi, jó szokás szerint. Én pedig tisztelettudó, jól nevelt lány vagyok, amin az
elmúlt nap eseményei nem változtatnak, így mélyen meghajoltam Alec előtt, majd
szép, hangosan a következőket mondtam.
- Köszöntöm a házunknál, remélem jól foga magát érezni.
- Remek, most, hogy ezen túl vagyunk, üljünk asztalhoz -
tapsolt kettőt anyám, majd rám nézett. - Gwendolyn, kérlek, hozd be az ételeket,
miközben a felnőttel beszélgetnek - intett a konyha felé, én meg csak
bólintottam, mivel nem számítottam másra, ha vendégek jönnek, ez mindig így van,
én vagyok a csicska, mondjuk ezt megszoktam, így szinte egész este lestem anyám
kívánságait, alig tudtam ülni, esküszöm olyan volt, mintha én lennék a
kitartott szolga a háznál. Szerencsére apám egy részénél megunta, és közölte,
hogy üljek le, ő addig elintézi a kinti dolgokat. Mindesetre ültömben se
jutottam sok szóhoz, mivel anyám és Rose megállíthatatlanul kérdésekkel
bombázták Alecet, Camille pedig mintha nem is létezni, ami pedig még jobban
zavart, hogy a nővérem pofátlanul flörtölt a tűzidomár fiúval, én meg, ha hozzá
mertem szólni, akkor le lettem állítva. Ám szerintem a flörtölés ténye szerintem
Camillet, idegesíti a legjobban, mivel néha komolyan attól félek, hogy neki
ugrik a nővéremnek, ezzel összevérezve mindenki kék, vagyis Alecnek piros,
törzsi ruháját. Valamikor a desszert környékén már úgy érzem, hogy ha Rose még
egyszer kimondja, hogy; Cuki Tűzidomár Fiú, akkor felfordul a gyomrom, így egy
remek ötlettel állok elő.
- Anyám, mi lenne, ha megmutatnám a vendégeknek a házat.
- Igen, ez remek ötlet, én viszem Alec urat, te foglalkozz
csak… ööö… a lánnyal - vonja meg a vállát a nővérem, majd ő és Alec már ott sincsenek.
Esküszöm, ha szemmel ölni lehetne Rose
már rengetegszer meghalt volna, majd újra feltámadt volna, hogy ismételten
meghaljon, vagyis Camille tekintete erről árulkodik.
- Gyere - mondom neki kedvesen, majd a szobám felé veszem
vele az irányt. Eszem ágában sincs körbevezetni, beszélni akarok vele, amire a
szobám a legjobb hely, ugyanis oda nem nagyon nyit be senki. Szerintem Camille
érti a gondolat menetemet, mivel, amikor belépünk, a helységbe egyből neki esik
az első párnának.
- Nézzük, a családod egész… fura. Az apád normális, az anyád
rabszolga hajcsár, és bizonyítottan baja van veled, a nővéred meg reggelre
halott lesz - persze, ezt nem hisztizve mondja, csak tényszerűen, miközben
összetépi a kedvenc párnámat. Persze ezt inkább nem teszem szóvá, mást kérdezek
tőle.
- Mit csináltok ti itt?
- Apád meg hívott minket, hogy vacsorázzunk itt, és mivel
egyikünk se nagyon tud főzni így elfogadtuk, egyébként az étel tényleg nagyon
jó, de ez most mindegy. Holnap szombat, reggel 10-re legyél a lagúnánál, ahol találkozunk,
mert el kell vinnünk valahová - biztosan látta, hogy milyen rémülten nézek,
mivel gúnyos mosollyal hozzáeszi - Nyugi, nem akarunk elvinni a kontinensről,
csak be akarunk mutatni valakiknek, bár vannak olyanok, akiket ismersz -
mondja, majd az ajtó felé int. - anyád hisztériázik ideje menni - int az ajtó
felé, majd még előttem kilép az ajtaján. Nekem kell pár pillanat, hogy
felfogjam az információt, majd gyorsan utána szaladok.
Tegnap a vacsora a beszélgetésünk után gyorsan elhalt. A
vendégek elköszöntek, én meg fáradságra hivatkozva lefeküdtem, most meg itt
futok, hogy ott legyek a lagúnánál kilencre, azt hiszem… vagy tízre. Nem tudom,
ezért jobb, ha az ember előbb érkezik. Amikor oda érek nincs ott senki, csak a
víz zúgása hallatszik, így szépen lassan felmászom a sziklámra, mert igen, az
az én sziklám akárki, akármit mond. Éppen kényelembe helyezném, magam, amikor
érzem, hogy valaki mögém lép. Nincs pont mögöttem, de érezhető a jelenléte.
Biztos Camille, vagy Alec, vonom meg a vállam, és nem is figyelek hátra.
- Régen láttuk egymást - szólal meg, mire ledermedek, de ehhez
semmi köze a sarki hidegnek, vagy bárminek, ehhez csak a hangjának van köze, mi
egészen idáig kísértett a múltból, amit szinte minden nap láttam álmomba, és
amit próbálok elfelejteni, de nem megy. Egy rövid pillanatig komolyan bízom
benne, hogy képzelődöm, de amikor hallom, hogy elkezd közelebb lépkedni, már ez
az illúzióm is elszáll. Nem hittem volna, hogy újra látom, és őszintén; nem
tudom, hogy akarom-e látni, vagy hallani, de azért hátra fordulok.
- Igen, valóban régen láttam, felség…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése