Ahogy kimondja a nevet elkezdek émelyegni. Hirtelen nem tudom, hogy ezt a gyógyszereknek, vagy az előbb hallott hírnek tudjam be.
Teszek egy lépést előre, teszek még egyet, majd a csontok megszűnnek létezni a lábamban, mintha az egész nem lenne több, csak egy erőtlen szerkezet, ami az első rossz hírre elromlik. Talán így is van, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy zuhanok, sőt, már betegesen várom a becsapódást, hogy végre elveszítsem az eszméletem, hogy ez súly ne az én vállaimra nehezedjen. Önző és gyáva dolog a sötétségbe, a teljes tudatlanságba menekülni.
A szeme le van hunyva, de semmi. Elmarad a becsapódás és az édes tudatlanság is. Azt viszont érzem, hogy valaki átkarol az erős kezeivel, miközben elkap és leültet a földre, majd neki dönt valaminek. Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarok szembenézni a valósággal, de nincs választásom, a szemhéjaim szépen, lassan felemelkednek, ezzel beengedve a sötétséget és az igazságot.
David arca lebeg előttem, látom, hogy beszél. Mozog a szája, és mintha egy szót, vagyis egy mondatot ismételgetne egyfolytában. Nem értem. Vagy csak nem akarom megért? Koncentrál Gwendolyn, koncentrálj! Halld! Parancsolok magamra. Talán a tudatalattinak tényleg akkora szerepe van, mert halkan ugyan, de eljut hozzám a herceg hangja.
- Gwendolyn! Gwendolyn, magadnál vagy? Válaszolj! - egy rövid pillanatig bambán nézek rá, majd szólásra nyitom a számat, de hang nem jön ki a torkomon. Olyan, mintha ezer éve nem ittam volna, pedig nagyon jól tudom, hogy a herceg érkezése előtt fogyasztottam el egy pohár gyümölcslevet, ami az ebédhez járt.
Olyan vagyok, mint egy fuldokló, csak én nem levegőért, hanem szavakért kapkodom. Szavakért, amik sehogy sem jönnek a torkomra. Annyi, de annyi mindent szeretnék mondani, de nem megy. Végül rekedten, és hajszálvékony hangon kimondok egyetlen egy szót.
- Vizet!
A tűzhercege egy rövid ideig értetlenül pillant rám, majd oda sem nézve az asztalon lévő pohárért nyúl, majd a kezembe adja. Nem tudom, hogy látszik-e rajtam, vagy csak sejti, hogy milyen állapotban lehetek, mindenesetre nem engedi el a kezemet, erősen szorítja a pohárra együtt, amiért hálás vagyok, mert egyébként biztosan nem tudnám megtartani.
Lassan emelem - vagyis emeljük - a számhoz a poharat. Az első csepp égeti a torkom, a második hűsíti, a harmadik pedig nyugtatja. Még egy rövid pillanatig szorítom a poharat, majd hagyom, hogy az előttem térdelő kivegye a kezemből és visszarakja a helyére.
- Az én hibám - törnek elő belőlem a szavak és a könnyek egyszerre. - Ha nem lennék, ha nem ismer meg soha, akkor most élen, akkor Camille… Édes Isten! Ő mit érezhet most? Valószínűleg gyűlöl, mert az én hibám. Ha nem találkozik velem, akkor most nem lennénk itt. Ha nem erősködöm, hogy meg akarom menteni a nővéremet, akkor sem lennénk itt. Ha nem születek Avatarnak, akkor… - itt elcsuklik a hangom, már nem is tudok mit mondani, inkább magam elé húzom a térdem és a kezembe temetem az arcom.
Alecet sosem mondhattam a barátomnak. Vele kapcsolatban mindig volt egy olyan érzésem, hogy neheztel rám, pedig nem csináltam ellene semmit, sőt, alig ismerem másfél hónapja, most mégis zokogok, mert meghalt. Ennek nem így kellett volna történnie, ez így túl kori volt.
- Mikor?
- Tessék? - kérdezi David értetlenül.
- Mikor történt? - két hete éjjel.
- Édes Istenem! - zokogok fel. Most már biztos, hogy az én kezemhez tapad a vére. Nem én ölte meg, de közvetve elég sok közöm volt hozzá. Ezt már az életben nem mosom le magamról, akármit csinálhatok, én leszek Alec gyilkosa a halálom napjáig.
- És én tehetek róla. Én mondtam, hogy menjen arra a helyre, ha nem…
- Ne hibáztasd magad - engedek meg magamnak egy keserű mosolyt. - Te vagy a legkevésbé hibás. Egyébként Camille…
- Ő nem így gondolja, szerinte az én hibám. Ha nem beszélek Alecnak arról a helyről, akkor sosem megy oda és akkor… Egyébként nem tudom, nem láttam azóta, hogy elmondtam neki - biztosan furcsán nézhettem rá, mert ő is elmosolyodott, de ez nem is hasonlított a szokásos, nagyképű, csintalan mosolyára. Olyan volt, mint az enyém. Szomorú, meggyötört és bűntudatos. - Tudod, meg akart ölni. Tapasztalt harcos vagyok, de olyan légidomár támadással még életemben nem találkoztam. Komolyan azt hittem, hogy ott hagyom a fogam, bár megérdemeltem volna.
- Nem - rázom meg a fejem. - Te vagy a történtekért a legkevésbé hibás. Én sokkal inkább tehetek róla és ezt Camille is így gondolja, mert az óta nem látogatott meg.
- Neked még csak közöd sincs a halálához. Ez a saját országa, itt biztonságban kéne lennie… mindenhol - mondja, majd a kezemre teszi a kezét, amit időközben a felhúzott lábam köré kulcsoltam.
- Lehet, de te sem vagy hibás, mert nem te kérted, hogy menjen oda - mondom neki, miközben ő is mellém dől.
Igazából csak most figyelem meg jobban, hogy mind a ketten a kórteremben lévő díványnak vagyunk neki dőlve. A hátamnak ez kellemesen meleg, a karfa pedig tartja a fejemet, mit idáig úgy szint nem vettem észre.
Igazából, ha jobban belegondolok; van valami nagyon abszurd, és furcsa ebben a helyzetben. Egy kórház földjén ülök, több ezer kilométerre az otthonomtól, a szüleimtől a tűz hercege mellett. Amellett a fiú mellett, aki elvileg egyszer az ország diktátora lesz, legalábbis a legtöbben ezt állítják. Én ezt nem hiszem, legalábbis az eddigi tapasztalatim alapján nem, bár ki tudja, lehet, hogy David apja is ilyen volt. Egy ártatlan fiú - már amennyire őt ártatlannak lehet nevezni -, akit nem sokan értenek meg, akinek az anyjával Isten se tudja, hogy mi lett Anyjával. Igen, senki sem tudja, hogy mi lett a tűz királynőjével. Egyesek szerint elvált a férjétől, mások szerint megölték és egy harmadik teória szerint száműzték. Egyik sem túl jó, főleg nem akkor, ha az ember anyjáról beszélünk.
Amikor a hercegre nézek, a szeme csukva van, a feje pedig a párnarészen nyugszik. Ebben a pillanatban sokkal fiatalabbnak néz ki, mint amennyi valójában.
- Nem találták meg - mondja váratlanul.
Erre összeráncolom a szemöldökömet, mert elképzelésem sincs, hogy miről beszél. A gondolataimban csak nem tud olvasni, legalábbis én úgy hallottam, hogy erre még a tűzidomárok sem képesek.
- Alec testét, nem találtak meg.
- Tessék? - kapom felé a fejem. - Akkor miért olyan biztos, hogy ő volt? Akárki lehetett.
- Igen, lehetne, de ott volt az elégett ruháinak egy része, valamint egy csomó vér és egy égett test.
- Úgy érted…?
- Igen - bólint a befejezetlen kérdésemre.
Erre akaratlanul is megborzongok. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen. Hogy… hogy… Istenem, még rágondolni sem merek, így megint a kezembe temetem az arcomat. Nem tudom, hogy mit mondjak, mit mondhatnék. Nem is mondok semmit, csendben ülök a herceg mellett és hallgatom a város beszűrődő zajait, a vízcseppek csöpögését és a dolgozók hangját. Elképzelésem sincs, hogy mióta ülhetünk ott. Lehet, hogy egy órája, de azon sem lepődnék meg, ha az egy teljes nap lenne. Az idő hirtelen folyékonnyá válik. Szinte érzem, ahogy ott folyik körülöttünk, miközben azon van, hogy megszilárduljon, de nem megy neki. Csak folyik, folyik és folyik, majd megszűnik létezni, legalábbis a számunkra. Ugyan az óra ketyeg, de elveszti a jelentőségét. Mintha az időn kívül kerülnénk, aztán megszűnik a varázs, a mozdulatlanság, ugyanis a mellettem ülő megmozdítja a karját, mire felkapom róla a fejem.
Róla? Mi van?
Várjunk csak, mikor is került rá a fejem David karjára és miért nem szólt? Egyáltalán, miért van sötét ebben a szobában? Az előbb még hét ágra sütött a nap. Ez nem normális, vagy a tűznépének földjén ilyen gyorsan megy le a nap?
- Felébresztettel? Nem akartam, csak kezdett zsibbadni a kezem - válaszolja meg az összes kérdésemet a herceg hangja, ami közvetlenül mellőlem jön.
- Nem, már nem aludtam - hazudom, és azt hiszem, hogy céklavörös az arcom, vagy ha van olyan, akkor annál jóval vörösebb. Igazából hálát adok a sorsnak, hogy tényleg kifejezetten sötét van a szobában, így ez nem látszik, valamint akkor sem látszik a bamba arckifejezésem, amikor a herceg váratlanul, minden bejelentés nélkül megfogja a csuklóm, majd felhúz a földről. Őszintén; ez annyira meglep, hogy megbotlom a lábaimban, majd belesek a karjába.
Igazából nem sok filmet láttam, de abban szinte biztos vagyok, hogy ez olyan, mint azokban az idióta romantikus filmekben a csókolózós jelenet.
Na, kell nekem erre gondolni, a zavarom az ötvenezerszeresére nő. Mit képzel ez magáról? Azok után, ami annak idején történ, még hagyni fogom, hogy megtegye. Nem, ennyire azért ne nézzen madárnak.
- Le kéne feküdnöd, a sebednek nem tett jót az egész délutáni ülés - mondja szinte suttogásszerű hangon, miközben érzem, hogy a lehelete a tarkómat csiklandozza.
- Igen, lehet - bólintok bizonytalanul, amiért átkozottul korholom magam, elvégre pontosan úgy viselkedem, mint egy szerelmes csitri, amit nem engedhetek meg magamnak, nem ilyen körülmények között, nem azzal, aki elvileg az életemet akarja. Remek, mondhatni annak a karajai közé vetem magam, aki a fejemre pályázik. Gyönyörű vagyok, mondhatom.
Mindenesetre akaratlanul is, de szót fogadok neki és bebújok az ágyba, bár semmi szükségét nem érzem, mivel jól vagyok. Nem fáj a sebhelyem és napok óta először erősnek érzem magam, mind azok ellenére, hogy ma már sírtam egy sort, sőt, majdnem el is ájultam.
- Holnapután kiengednek - szólal még némi hallgatás után. Már éppen rá akarnám vágni, hogy hová tegyem azt az információt, amikor megint megszólal. - Camillenak írtam egy levelet, hogy jöjjön érted. Lehet, hogy engem utál, de rád szüksége van, szüksége lesz.
- Én… köszönöm - nyögöm ki, mire a herceg komolyan bólint, majd elindul kifelé.
Semmi „Szia!”, „Viszlát!” vagy bármi köszönési verzió, de ha őszinte akarok lenni magammal, akkor nem is vártam mást, még a történtek után sem…
Fel-alá járkálok a kórteremben, és azt hallgatom, hogy a cipőm kopog a csempén. Ma reggel hivatalosan is kiengedtek. Ugyan kontrollra még vissza kell jönnöm, de ez részletkérdés, mert jelenpillanatban úgy fest, hogy el sem megyek innen, ugyanis órák óta várom, hogy Camille befusson és… elvigyen, oda hol most lakik, vagy valahová, ahol én eléldegélhetek.
Igazából ez elmúlt órák alatt megszámoltam, hogy mennyi csempe van a falakon, hány lépés vezet az ágytól az ajtóig, valamint számoltam az órában kimenő autók számát.
Éppen azon vagyok, hogy újrahajtogatom a nem túl sok ruhámat, amikor kopognak az ajtón. Erre felhúzom a szemöldököm, de eszembe jut, hogy a doki megígérte, hogy elhozza a zárójelentésem másolatát, így unottan és nyugodt szívvel kiáltom, hogy „Szabad”. Azonban, amikor kinyílik az ajtó egy meggyötört, mégis ismerős nő lép be rajta. Olyan, mintha éveket öregedett volna, amire a szívem facsarodik össze.
Tudom, hogy erős akar lenni, tudom, hogy nem szereti, de egyszerűen nem tudom megállni, így gyors léptekkel hozzászaladok, majd átölelem. Ez nem egy olyan nyakba ugrós ölelés, hanem egy amolyan, amolyan… szóval olyan mindent tudok, nem kell mondanod semmit ölelés. Érzem, hogy Camille először megdermed a kezeim között, majd viszonozza.
Nem tudom, hogy min mehetett át az elmúlt napokban, és talán nem is akarom megtudni, de azt viszont akarom, hogy tudja; bármi van, rám számíthat, ha már nem utál azért, hogy Alec részben miattam halt meg.
- Na, jobb, ha pakolsz, és ha sokáig szorongatsz még, akkor szétnyílhat a sebed - mondja tárgyilagosan, de a hangjából érzem, hogy nem voltak könnyű napjai. Sőt, most a titka még jobban nyomja a vállát, mint eddig.
- Már össze vagyok, mehetünk - erőltetek mosolyt az arcomra, de inkább grimasznak sikerül, így inkább nem is próbálkozom, nem éri meg, felesleges.
- Akkor menjünk - mondja még egyszer, majd elindul az ajtó felé. Én felkapom a táskát és követem kifelé.
Szerencsére nem nehéz a táska, így nem kellett Camille segítségét kérnem, amit egyébként vagy nem akart, vagy elfelejtett felajánlani. Persze, van bennem annyi, hogy nem szólok ezért, az ő legnagyobb gondja is kisebb az én gondjaimnál.
Amint kilépünk az ajtón, hosszú, fehér folyosókon megyünk végig, amik nekem teljesen ismeretlenek, mivel nem nagyon mozdultam ki a szobámból, azonban Camille rutinosan halad végig rajtuk így, nem izgulok. Kifelé, még a doktor úrral is összefutunk, így nem kell megvárni, hogy elintézzük a papírmunkát, egyből mehetünk.
Amint kilépünk, engem elbűvöl a város nagysága, a tömeg. Tudom, láttam már az ablakból, de az más. Én még életemben nem voltam ekkora nyüzsgésben. Ezelőtt a kaland előtt, nem tettem ki a lábam, a mi havas kis környékünkről.
Az utunk nem hosszú, egy kis, háromszobás lakásba megyünk, azonban, ami nagyon zavar, hogy Camille, meg sem szólal, csak megy előre…
Lassan egy hete engedtek ki a kórházból, azóta nem csinálok mást, csak a lakásban kuksolok, esetleg Henryvel beszélgetek, hogy átjön a szomszéd lakásból, vagy megpróbálom szóra bírni a lakótársamat, ami nem megy. Elhiszem, hogy fáj neki, ami történt, de az nem megoldás, hogy napközben némán, üveges szemmel járkál, miközben olyanokat mond; „Megakadályozhattam volna!” meg „Megölöm azt a szemet, az se érdekel, ha meghalok!”. Éjszaka pedig többször ébredek arra, hogy zokog a szobájába. Egyszer próbáltam bemenni, de nem sikerült, bezárta az ajtót, mire kopogtam, sőt, dörömböltem, hogy engedjen be, de csak azt mondta, hogy menjek vissza és foglalkozzak a saját dolgommal. Lassan kezdem azt hinni, hogy csak kötelességből vigyáz rám, de engem is ugyan úgy hibáztat, mint Davidet, mit persze meg is értek, de akkor kiabáljon, de pedig ne is nézzen rám.
Valamint rá jöttem pár dologra, az itt töltött hét alatt, ebben a házban mindenki azt hiszi, hogy Camille, egy erő nélküli tűzidomár, én pedig az idomár, de teljesen tehetségtelen húga. És ők ezt beveszik. Mindenesetre kicsit jobban bánnak velünk, mint a házban élő földidomárokkal, akiket konkrétan kinéznek innen.
- Szóval mi a mai program? - szólal meg a hátam mögül egy ismerős hang, mire egy fél mosollyal kapom hátra a fejem. Henry áll mögöttem, a falnak támaszkodva.
- Akarjam tudni, hogy hogy jutottál be, vagy inkább ne? - kérdezem, miközben becsukom a szinte teljesen üres hűtőt.
- Nyitva volt az ajtó - vonja meg a vállát, mintha teljesen egyértelmű lenne. Hihetetlen, hogy mennyire megszoktam ezt a fiút. Ő jött be hozzám, amikor senki, és ő van itt velem, amikor senki. Szeretem a többieket, de kezdem az érezni, hogy Henry az egyetlen, aki… aki mellettem áll, aki felfogja, hogy jelen pillanatban nekem is szükségem van valakire, mert okkal vagyok itt.
- Értem - bólintok végül. - Azt hiszem; elmegyek vásárolni, mert enni is kell valamit… mind a hármunknak - persze ő nem érti, hogy mi az a három fő, de nem kérdez rá, így én folytatom a mondandómat. - De utána körbevezetnél, és elsősorban megmutatnád, hogy hol lesz… szóval a nő…
- Persze, megmutatom a kivégzés helyét, és elmondom a gyenge pontjait - bólint.
Egy ideig mind a ketten csöndesen állunk. Én csak kenem a három napos kenyeret vajjal. Van valami furcsa, mégis kellemes ebben a csendben. Aztán, hirtelen megindul és érzem, hogy mögöttem áll meg. Elfelejtek lélegezni a meglepődöttségtől, majd nyugodtan megfordulok.
- Gwen - mondja halkan. - Én itt vagyok, akárki vagy is - mondja, majd lehajol, és hosszan homlokon csókol.
- Köszönöm - suttogom, miközben a könnyeimmel küszködöm, mert jó tudni, hogy van valaki, aki tényleg mellettem áll, mint ahogy fentebb mondtam.
- Nincs mit - mosolyodik el, majd kicsit hátrább lép, és némi gondolkodás után az ajtó felé indul. - Menj el vásárolni, ha visszaértél fürödj le. Utána indulunk.
- Rendben - bólintok, majd megvárom, hogy becsukódjon az ajtó. Amint ez megvan, gyorsan megeszem a kenyeret, majd az asztalon lévő közös pénztárcához lépek, és kiveszek egy papírpénzt, ami elég, hogy vegyek ezt-azt a közértben.
- Camille - lépek a zárt ajtóhoz. - Kimegyek a boltba, hozzak neked valamit? - kérdezem, majd várok egy picit, de semmi válasz, még motozás se. Erre már nem mondok semmit, csak megvonom a vállam, felkapom az edzőcipőmet, és elindulok az ajtó felé, miközben azon filózom, hogy mire lehet szükség.
- Várj - hallom meg a lakótársam hangját, mire alaposan ledermedek. - Veled megyek - mondja tárgyilagosan, majd tökéletesen felöltözve már elém is került.
Amint sikerül legyőznöm a meglepődöttségemet hogy kijött és hozzám szólt gyorsan utána megyek, majd bezárom a lakásunk ajtaját.
Ahogy kiérünk a forgalmas utcára Camille nem a megszokott bolt felé veszi az irányt. Eltűnődöm, egy rövid pillanatig, majd követem. Talán ismer egy jobb helyet, elvégre nálam jobban ismeri a várost, legalábbis remélem, hogy jobban ismeri, mert ha nem, akkor mindjárt eltévedünk. Mindenesetre, az arca elég céltudatosnak látszik.
Az úton nem szólunk egymáshoz, éppen ezért is lep meg, amikor az arcán meglepődés, majd valamiféle elszántság fut keresztül, mikor megtorpan előttem. Ez egy másodperc alatt játszódik le, mert a következőben a karja a csuklómra kulcsolódik, miközben maga mögé ránt. Mivel az állóképességem továbbra is gyök kettő alatt van, sikeresen térdre esem, de még úgy is riadtan fordulok hátra.
Ketten támadnak, az egyikük tűz, a másikuk pedig föld idomár, ebben biztos vagyok, már csak a támadásaik miatt is, de, ahogy nézem őket, van bennük valami furcsa és valami borzasztóan ismerős is, amit nem tudok hová tenni. A furcsa mindenesetre az, hogy Camille úgy támadja őket, mint valami őrült, olyan trükköket vet be, amilyeneket még az életben nem láttam, sőt még csak nem is sejtettem, hogy ilyesmiket is lehet csinálni a vízzel, de ők csak védekeznek, támadást nem indítanak.
Ebből semmit sem értek, annyit viszont tudok, hogy nem fogom hagyni, hogy egy terhes nő védjen meg, aki akármilyen jó harcos is, terhes. És az ég áldja meg, én vagyok az Avatar, akár akarok, akár nem. Még sok ilyennel kell majd szembenéznem, hát kezdjük most.
- Ne egy terhes nővel kezdjetek, itt vagyok én is - mondom jóval kevesebb meggyőződéssel, mint szeretném, mindenesetre mindenki rám figyel. A támadók érdeklődve, Camille pedig összeráncolja a szemöldökét és valami furcsát látok rajta, amit nem nagyon tusok definiálni.
A támadók összenéznek, a vékonyabb bólint egyet, majd a magasabb, erősebb és nem utolsó sorban tűzidomár elindul felém.
Hirtelen nem tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy sem. Azonban, amikor felém küldi az első tűzlabdát, ami nem túlgyakorlott, sőt, elég határozatlanul kivédek, hálát adok, mert a földidomításhoz, még ennyit se konyítok. A férfi újabb támadásokat indít, amiket hasonlóképpen kezelek, mint az előzőket, azonban rettenetesen zavar, hogy jól láthatóan még 10%-ot sem ad bele a támadásokba, mintha csak ki akarna fárasztani, amivel jó úton halad.
- Na, jó - szólal meg végül, eltorzított hangon. - Hagyjuk abba a játékot - int a kezével, mire a társa egy gyors, és egyszerű mozdulattal foglyul ejti Camillet, majd felém veszi az irányt.
Aha, szóval én vagyok a célpont.
Ahogy fél szemmel látom, hogy ez nem árt neki, nem fáj semmije, csak kiabál, hogy hogy merik ezt vele megcsinálni. Hát jó. Örülök, hogy őt békén hagyják, de én még élni akarok, így gyorsan felmérem, a helyzetet és a saját képességeimet, majd futni kezdek, talán balra. Még eljut hozzám Camille egy halvény hangfoszlánya „Rágóba” vagy „Zsákozsba” vagy valami hasonló, azonban nem fordulok hátra, hogy megtudjam, csak futok, és futok… és futnék, ha nem emelkednem úgy 10 méterrel előttem, egy fal. Abban a pillanatban nyer értelmet, az, amit Camille kiabált: „Zsákutca”.
A falig hátrálok, de az sincs elég távol. Látom, ahogy a támadóm neki fut, és minden erejét összeszedi, hogy megöljön. De furcsa mód egyedül van, a kanyargások között valahol lehagytuk a tűzidomárt. Ha csak nem ment vissza Camillehoz.
Isten, kérlek, add, hogy ne így legyen.
Erősen összeszorítom a szemem, mert már nincs menekvés, próbálok, nem gondolok arra, hogy az elmúlt időben hányszor akartak megölni. Már nem is számolom, nem éri meg. És igazából azok nem is fontosak, csak az utolsó számít.
A léptei már nagyon közel vannak, amikor szó szerint megnyílik mögöttem a fal, egy erős kar ragadja, meg a karomat, majd beránt és a kezem a számra szorul, majd érzem, hogy valami meleg hasít el mellettem. Már meg sem lepődöm, azt hiszem, inkább csak várok, mígnem a kéz tulajdonosa meg nem szólal, miközben leveszi a kezét a számról.
- Azt hittem, hogy tudod mit jelent, egy tervhez tartani magadat.
- Tudod mit, én is ezt hittem rólad… de ami még fontosabb, azt hittem, hogy meghaltál, mindenki azt hiszi. Tudod te, hogy mit tettél Camillelal, akit elvileg szeretsz? Tudod te, hogy hogy néz ki? Olyan, mint egy élő halott - támadok neki Alec neki, aki él, és aki tulajdonképpen megmentette az életemet.
- Befognád? - kérdezi ingerülten, mire összeszalad a szemöldököm. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy pontosan olyan ruhában van, mint az előbb a támadóm. A másik pedig az, hogy ennyi érzelem kimutatást tőle még nem láttam.
- Szerinted nekem annyira könnyű? Láttam, ha érdekel, tudom, ha érdekel, de nem tudok mit tenni. Meg kell védenem őt… őket. És… - itt nagy levegőt vesz - van valaki, akinek a te sorosod is fontos, és ő nem tud segíteni, így én segítek helyette, szóval fogd be és gyere, mert Lenna már vár ránk - mondja majd még mindig ingerülten és nem túl kedvesen elkezd, vonszolni. Éppen csak hogy nem esek el a vonszolása közben, de nem teszem szóvá, mert túlságosan letaglóznak a mondatai, meg az érzései. Azt sejtettem, hogy szereti Camillet, de nem hittem, hogy ennyire, mert látszólag eléggé megviseli, hogy így kell látnia. A mondandója második felé konkrétan nem értem, de nem kérdezek rá, mivel biztos vagyok benne, hogy nem válaszolna rá így inkább mást kérdezek.
- Te támadtál meg minket…
- …Lennával - fejezi be a mondatot. - Igen, ha tartani akarjuk a tervet, akkor sietnünk kell, mert… Vigyázz, itt lépcső! Szóval a terv teljesen kész van, meg van a te feladatod is - mondja, mintha begyakorolta volna, megint azon az értelemmentes hangon, mit megszoktam tőle. - Lennával felmértük a terepet, valamint van egy beépített informátorunk. Szerinte, egy hónapunk van a kivégzésig. Neked nincs sok dolgod, csak álarcban villogni egy kicsit, megtanulni pár értelmes tűzidomár és földidomár mozdulatot, majd amíg a többiek, akik majd segítenek, mielőtt megkérdeznéd, nem fontos, hogy kik azok, felfordulást csinálnak, te kiszabadítod a húgodat…
- Nővérem.
- Tökmindegy, szóval kiszabadítod, majd Lenna egy ügyes kis földidomár manőverrel, ki hoz titeket és kész. Mindenki boldog. Én meg feléledek és… nos, ez után meg látjuk, hogy mi lesz.
- Ez viszonylag jó tervnek hangzik - bólintok. - De Camille ki fog akadni, ha meghallja, hogy te élsz én meg…
- Nem vagy elrabolva. Most azt hiszi, hogy elraboltak. A kis tüzes trükk arra kellett, hogy hitelesítsem, vagy mi. Meg egyszerűen jól esett, mert biztosan megkérdenéd - fejezi be, majd váratlanul megállunk, a semmi közepén, vagyis inkább a sötétség közepén, mert eddig félhomály volt, most meg éjszaka.
- Hol vagyunk? - kérdezem. - De az nem válasz, hogy a föld alatt, mert azt én is tudom.
- Egy ház alatt a belváros szélén, a városi tó, egy elhagyatottabb partján. Régen katakombahálózatok voltak itt. Mára a nagy részüket betemették, de ezt az egyet Lenna kiásta, vagyis inkább idomította a kedvemért, így itt el vagyogatunk.
- Miért pont ő? - fordulok arra az irányba, amerre Alec lehet.
- Azért, mert itt nőtt fel, ismeri a várost, és még őt viselem el a legjobban…
- … valamint én vagyok az egyetlen igazán képzett földidomár, akit ismer - csendül fel a földidomár lány hangja, akit utoljára a vonatút előtt láttam.
- És még el is viseli - mondja egy harmadik hang. Maria, a levegő idomár. Te szent ég, el is felejtettem, hogy velünk jött a vonatot. Sőt, szinte mindent elfelejtettem a vonatútról. - Szóval tűzidomár fiú, csinálnál egy ki fényt?
Alec nem válaszol, csak meglendíti a karját, mire meggyulladnak a falra függesztett fáklyák, ezzel megmutatva, hogy egy elég nagy helységről beszélünk, ahol négy „sátor” helyezkedik el. Mindenkinek egy, még nekem is, ha jól számolok, valamint a terem közepén van egy asztal, és négy bőrfotel (!). Mindenből négy van. Szóval gondoltak rám.
- Alec - lebegtet meg egy levelet Lenna, miközben leül az egyik fotelra. - Visszafelé útba ejtettem Őt, és adott egy levelet, azt mondta, hogy olvasd el, nagyon fontos.
- Foglalj helyet, ha szeretnél - mondja Alec, majd Lennához lép és elveszi a levelet, majd gyorsan végigfutja.
- A jó büdös életbe - káromkodja el magát, majd körbenéz a megjelent négy emberen. - Attól tartok van egy hatalmas probléma…
- Csak nem felment a tojás ára - húzza fel a szemöldökét Maria, mire elnyomok egy kuncogást.
- Előre hozták a kivégzést.
- Mégis mennyivel? - kérdezem fojtott hangon, de Alec nem válaszol.
- Hé, tűzidomár fiú, ez nem vicces. Mennyivel? - mondja most már Maria is, és a hangjából érezhetőn eltűnt a jókedv.
- Csütörtök van - mondja, mintha nem tudnánk.
- És? - kérdezi most már Lenna is, akin látszik, hogy elég feszült.
- Vasárnap, most vasárnapra tették át…
