Időben még mindig egy-két héttel az avatar felkutatása előtt járunk.
Nagyon örülünk a két rendszeres olvasónak, és esetleg néhány véleménnyel is így lennénk.
 |
| Camille szemszöge |
Mélyen beszívom a jeges levegőt, marja a torkom, de nem érdekel. Jól esik a fájdalom, kitisztítja a fejem. Megszabadít a nevetséges gondolatokkal, és az égető érzés egyetlen egy másodperc erejéig megszabadít a kínzó érzésektől. Tekintetem elfordítom a talajról, majd tovább indulok a taposott jégen. Akaratlanul is a látóterembe kerül az épület, hatalmas, a város közepén. Egykor a királyi palota volt, most tűzkutyák óla, a Fenntartó birtoka. Elég megalázó, ha belegondolok, hogy egy hete még elég sok időt töltöttem ott Aleckel.
Amikor a tömegen ünnepélyes meghajlási roham fut végig, kisujjamat sem mozdítom. Csak nézem ahogy "Alexander úrfi" áthalad a főtéren, egy pillantást sem vetve a görnyedő emberekre.
Hirtelen karon ragad és be ránt a legelső sikátorba ami az utunkba akad.
- Mi a fenét képzelsz? - vágom pofon ahogy elenged.
- Az volt a terv, hogy elbeszélgetek veled, ha már gyerekünk lesz, és megpróbálom elkerülni, hogy pofon vágj.
- Egy sikátorban? - csak a szemét forgatja erre a kérdésemre. - Nem lett volna jobb egy jó meleg házban?
- Mert ugye el is jöttél volna velem?
Elmosolyodom, mivel mind ketten tudjuk a választ, még azt is, hogy ennek a beszélgetésnek most nincs értelme. Megdobbant a szívem, mikor rám vigyorog.
- Jézusom, nézd meg mit csináltál! Tudod mennyire fáj? - jajdul fel, természetesen észre veszem, hogy csak színleli, de had legyen egy kis öröme...
- Netán kislány vagy?
- Tessék? - máris elfelejti a nagy kínjait keze lehullik az arca mellől.
- Az kérdeztem kislány vagy-e. Mivel így nyüszíteni egy pofon után csak egy gyerek képes - szemtelen mosolyra húzódnak ajkaim. Alec közelebb húzódik, egyik kezét a falnak támasztja, aminek időközben nekidűltem.
Olyan furcsa volt ez a helyzet, mintha kitöröltük volna a veszekedést, és úgy teszünk mintha semmi sem történt volna. Csak mosolyogtunk, és egy pillanatra gyereknek éreztem magam. Csönd volt. De nem az a kínosan fojtogató, hanem a nyugodt, kellemes csend.
- Lány - szólalok meg hirtelen, nem tudom miért, csak úgy érzem muszáj neki elmondanom. Olyan jól esik kimondani, halványan elmosolyodom.
- Biztos? - felcsillan a szeme, nem számítottam erre a reakcióra, alig tudtam hinni a tulajdon szememnek, az egész egy álomnak hatott.
- Én úgy érzem - kezei még lapos hajamra tapadnak, letérdel előttem és ráhajtja a fejét. Nem olyan mint az "igazi" Alec, valahogy túl kedves, túl megbocsájtó, túl nyálas... egyszerűen saját maga ellentéte.
- Félek Camille, mi lesz ha nem leszek elég jó? - ez biztos nem ő. Sosem vallaná be, hogy fél. Ez nem Alec. Kétkedő pillantást vetek rá, majd hátra próbálok lépni, de csak a sarkamat ütöm bele a falba. Sarokba szorított vad vagyok. Oldalra lépek, szemeimet végig Alecen tartva. Vagyis... valakin aki úgy néz ki mint Alec. De nem ő.
Hirtelen fordulok meg, majd kezdek el szaladni.
Hirtelen pattannak ki a szemeim, de olyan rossz érzés kerít hatalmába. A szívem hangosan dörömböl, úgy érzem egy pillanat és kiszakad a torkomon.
Nem törődöm vele hány óra, kiket verek fel, miközben végig vágtatok a kihalt utcákon. Valahol a távolban már pislákol valamiféle fény... éppen csak hajnalodik. Össze kuszálódik bennem minden, főleg mikor a Rendfenntartói kastély körvonalai szinte arcul csapnak, oly zord módon magasodnak a tér felé. Nem hiszem, hogy csak úgy belehet sétálni ide... nem hiszem... és akkor lenyomom a nehéz vaskilincset, ami nyikorogva, de kinyílik. Ez túl egyszerű.
Pattanásig feszül minden idegszálam, a legkisebb neszre is ugrásra készen várok.. azonban csendes minden. Ki tudja, lehet pusztán azért mert már ismernek.
Nagy sebbel-lobbal csörtetek fel Alec lakosztályába, teszek én a csendes osonásra, mikor annyira félek.. Félek. Igen, csak most tudatosult bennem, hogy féltem őt, hogy összetörhet bármelyik pillanatban. Féltem őt, nehogy a monokli a szeme alatt az apjától származzon. Féltem, óvom, és szeretem. Ha még beismerni sem vagyok képes.
Megállok egy pillanatra a csigalépcső egyik fordulójában, lassan, mély levegőt veszek, rendezem arcvonásaimat, majd tovább sietek.
Csak most jut eszembe, valami... ami
kétségbeeséssel tölt el. Mert valljuk csak be... több mint valószínű, hogy egy nővel hetyeg.
Egy ismeretlennel, ő sem ismeri, egy névtelen arc a sok közül. A kis egyéjszakás kalandjai, amiket sosem róttam fel neki, mert abban a tudatban ringattam magam, hogy én több vagyok és nem számít mit tesz ezekkel a nőkkel ők semmiségek. Trófeák, hogy dicsekedhessen, mert velem nem teheti...
én szégyen vagyok. Nem kellene tovább mennem, butaság. Őrültség csak magamat kínzom. Ez a sok minden a kicsinek se tesz jót. Gondolj rá érte tedd meg.
Azonban mikor fájdalmas nyögést hallok fentről, a szívem ugrik egyet, a lábaim pedig életre kelnek.
Nem gondolkozom, csak cselekszem, mentem amit még lehet.
Fölérve érdekes látvány fogad. Alec egy hatalmas véres hússal a fején, amely a fél arcát betakarja, úgy vergődik a földön. Hirtelen minden feszültség kirobban belőlem, az álom, a rohanás, a kétségek, a félelmek, csak nevetni tudok. Mint a fogoly mikor láncait tépi. De észbe kapok és gyorsan összeszedem magam.
Segítek feltápászkodni a szerencsétlennek, majd gyorsan a sarokba dobom a húst az arcáról.
- Már megint milyen hülyeséget csináltál? - kérdezem halkan, miközben a sebeit gyógyítom. - Ugye nem... - elharapom a mondat végét de tisztában vagyok vele, hogy így is érti. Csak némán bólint, nem akar beszélni róla.
Miután végzek a ruháim nagy részétől gyors mozdulatokkal szabadulok meg, majd Alec mellé kucorodom. Fejemet ráhatom a mellkasára, olyan megnyugtató szívverése.
- Ez egy szép álom.. - leheli a hajamban, és közben közelebb húz magához. Úgy érzem most egy darabig a helyükre kerültek a dolgok.
