Extra - Hogy kel elrontani a tökéletes pillanatokat

Időben, Dolly-nyuszi megismerése előtt egy-két héttel tartunk.

Camille szemszöge

Olyan nyugodtság uralkodott, ahogy Alec mellkasán feküdtem, senki sem szólt egy árva szót sem. Keze egy kósza tincsemmel játszadozott én csak figyeltem gondtalan arcát. Valami melegség áradt a gyomromtól szétterülve minden porcikámban. Jól esett, hogy a némaság, a csend bája töltötte be a szobát, ami olyan hangos is tudott lenni az érzelmek nyelvén. Furcsa volt ez az egész, a kettőnk közötti fal hiánya, a bunkó beszólások, a nem törődömsége, az én hidegségem szokatlanul távolinak tűnt.  Mintha egy tökéletes házaspár lennénk, vasárnap reggel, akik épp kiélvezik az utolsó pillanatokat mielőtt a gyerekek betoppannak. Szúró fájdalom hasított a tüdőm környékére, mivel mi sosem leszünk ilyenek, különös, hogy ez a gondolat el keserít, mivel nem akarok ilyen életet. Mégis valami fojtogató érzés kúszott egyre feljebb bennem, tönkretéve a meghittséget.
Alec egy csókért hajolt le hozzám, de zavart mosoly kíséretében félre kaptam a fejem.
- Mi a baj Milly? - kérdezte, talán most látok először valami aggódás félét a szemében. Általában ilyenkor ezredszerre is elmondom, hogyha még egyszer Millynek mer hívni nem állok jót magamért, de semmi kedvem veszekedni.
- Semmi - válaszolom, miközben megrázom a fejem. Egy kósza gondolatként felötlik bennem, hogy elmondom, kitálalok, hogy mi is nyomja a szívem... de ez nekem nem megy. Félek attól, ha ezt most mind a nyakába zúdítom elhagy és újra teljesen egyedül maradok. Nem lesz senkim, akiben egy csöppnyit is megbíznék. De más részt joga van tudni, és különös de elszeretném mondani. Viszont, hogyha nem lennék terhes én hagynám el, mert teljesen elgyengít ha csak egy pillantást is vetek rá. Apám egyszer azt mondta a szerelem öl, hogy ő is meghalt mikor anyát kivégezték, ez csak egy árny ami miattam van itt, és nekem nem szabad hasonlóan járnom. Hiába, ha Alecet nem is fogják kivégezni - bár valószínű csak az apja miatt - akkor egy napon majd meghal. Ez az a gondolat ami elindított bennem valamit, hogy talán történhet vele valami ami arra késztetett..
- Alec... én - elharaptam a mondat végét. Egy pillanatig azt hittem nem is hallotta, de felém fordítja szőke fejét. Valamit ki kel találnom. - Gondolkodtál már azon, hogy valaha is lesz gyereked? - a szemöldöke felszalad, de gyorsan rendezi arcvonásait.
- Sosem lesznek gyerekeim Milly... - valós szomorúságot vélek ki hallani a hangjából - Nézünk szembe a tényekkel, nem vagyok apának való.
Ebben a pillanatban meggondoltam magam. Hogy képzelhettem el, hogy majd együtt élünk a gyerekeinkkel egy kertvárosi házacskában... Egyszerűen nem vagyok normális.
- Azt hiszem jobb ha megyek - kezdtem öltözködni.
- Nem akartalak elszomorítani...
- Nem érdekel, nem akarok gyereket, főleg nem tőled! - a mondandójába vágok és szinte köpöm a szavakat. Azonban ahogy lehajolok a táskámért minden magabiztosságom elszáll, utamat a mosdó felé veszem. Hallom ahogy Alec utánam rohan, bár, hogy őszinte legyek most pont ő azaz ember akit a legkevésbé szeretnék magam mellet látni jelen pillanatban. Legnagyobb meglepetésemre még a hajamat is hátra fogja. Csak felállok, kimosom a számat, rá se nézve. Nem akarok rá nézni, mert akkor megpillantom a felismerés szikráját a szemében. Éppen elsétálnék mikor megragadja a karom.
- Terhes vagy? - néha azt hiszem teljesen hülye... "Nem Alec nyugi nem vagyok. Csak azért hozakodtam elő a gyerek témával, mert tudod én olyan vagyok aki rögtön hozzád akar menni, és a hányást meg felejtsd el, csak ételmérgezés..." Aha, szép is lenne.
- Hagyj békén! - kitépnék karom a szorításából, de csuklója egyre erősebben csavarodik a kezemre. - Engedj el! Most! - nézek rá dühödten. Hirtelen a falhoz szorít, úgy érzem magam mint egy csapdába esett állat, akit mindjárt lelő a vadász, de előtte még kiélvezi az állat kétségbe esését.
- Ne játszadozz Camille! Tudnom kel ha az én gyerekemről van szó!
- Honnan tudod, hogy a tiéd?
- Ismerlek annyira, hogy tudom, nem hancúrozol csak úgy össze-vissza.
- Igazad van az te vagy! - lankad a figyelme, megragadom az alkalmat és gyorsan ki slisszanok az ajtón.
Nem foglalkozom azzal, a múlt heti esettel amikor valami tüzes csajjal volt, nem foglalkozom semelyik nőjével sem. Csak rohanok és ez valahogy megnyugtatott.
Otthon az első, hogy magamra zárom a házat, majd lehuppanok a kanapéra. Kezemmel megsimogatom a hasam.
- Úgy tűnik ketten maradtunk, kicsi lány - furcsa de valahogy érzem, jobban mondva tudom, hogy lány lesz. Tudom nevetséges.
Igazából talán jobb is hogy Alec nem lesz a képben. Mit kezdhetett volna velem meg a gyerekkel? Ő egy fejes, majdnem hogy a legnagyobbnak a fia... egy tűzkutya. Örülnöm kéne, hogy semmi közöm nem lesz hozzá... leszámítva a lányunkat.