1 fejezet - Csepp a tengerben

Nem megy. Nem megy. Nem megy.

Egyszerűen utálom ezt az egész gyógyításos dolgot. Tudom, hogy szerencsésnek kéne éreznem magam, hogy egyáltalán nyíltan használhatjuk az erőnket. Valamint azért, hogy még itt vagyunk mi, a Déli törzs vízidomárjai. A dédnagyanyáink sokkal, de rosszabbul jobban jártak, őket elvitte a tűz népe, vagyis a hatalom. Ez még a régi háború kezdetén volt, amikor még minden bizonytalan volt, amikor mindenki reménykedett benne, hogy az Avatar eljön és elhozza a békét, elvégre neki megadatott, hogy mind a négy elemet irányítsa.

Végül persze le jött, de elbukott és vele együtt a népek is elbuktak. Ez a világunk végét, és a tűz népének uralmát jelentette. Egymás után hódoltak be nekik, míg végül az övék nem lett minden. Nem álltak le. Ennek több, mint 200 éve. Már az óta élünk, így, elnyomva, megalázva, de még ezért is hálásnak kell lennünk. Hálásnak az életünkért, a képességeink megtartásáért, mivel a földidomárok állítólag nem idomíthatnak, ha csak egy kavicsot felemelnek a kepeségeikkel, már mennek is a börtönszigetre. Persze, ez csak mendemondák alapján tudom, elvégre egész életemben mindössze egyetlen egyszer hagytam el a Déli sarkot, de azt kívánom bár ne tettem volna, bár maradtam volna itthon, akkor talán nem csalódom senkiben.

- Snow, te éppen gyógyítasz, kicsit több kecsességet és kevesebb durvaságot. Ehhez laza mozdulatok kellenek.

- Igen is - sóhajtok egy nagyot, majd próbálok ellazulni, hogy meg tudjam gyógyítani a fababa mű sebét.

- Mindjárt más - bólint félig-meddig elégedetten, majd a mellettem térdelőhöz lép és vele is eljátssza ugyan ezt.

Oké, elismerem nincsen könnyű dolga, főleg mivel egy katona ül a terem sarkában és árgus szemekkel figyeli, hogy mit tanít nekünk. Vagyis a katona ellenőrzi, hogy rendesen használjuk-e a képességeinket és nem támadó technikákat tanulunk. Emlékszem, az előző tanár egyszer el, mert vágni vízidomítással egy kötelet, az őr egyből pattant és a szemünk láttára elkapta. Azóta sem láttuk, pedig nem csinált semmi, csak nem találta az ollót. Emlékszem, hogy mennyire megrémültem, hogy reszkettem a félelemtől. Én nem akarok az ő sorsára jutni, sőt én gyógyítani sem akarok, de annak, akik az idomítás képességével születik muszáj ezt csinálnia.

- Rendben gyerekek, a mai órának vége. Holnap találkozunk. Gwendolyn, kérlek, maradj egy percre.

Ne már, pedig most nem csináltam semmit, sőt, csináltam azt, amit kell és igyekeztem jól csinálni, hogy ne legyen velem probléma, mivel a problémás gyerekeket is hamar kiszúrják, és nem tudom, hogy mi lesz velük. Már volt ré precedens, hogy valakit elvittek csak azért, mert megtagadta a gyógyítást, sőt, magát az idomítást. Én nem akarok úgy járni, én törvénytisztelő lány vagyok, aki törvénytisztelő családból jött. Az apám az év kerekedője, a Déli víz törzsében.

- Igen tanárnő? - kérdezem, amikor minden diák elhagyja a termet. Már majdnem odateszem a kérdésem végére, hogy mit csináltam, de megállom, és inkább várom a választ.

- Ma egész ügyes voltál, de nem ezért hívtalak ide. Holnap hét vendég érkezik a mi kis törzsünkbe. Az egyik Camille Roberts, egy kiváló gyógyító, aki az Északi törzsből érkezik, hogy nektek tanítson. A másik pedig Alec Ludwig, az ottani helytartó fia, aki, nos… a kisasszonyt kíséri, ami viszonylag érdekes történés. Mindenesetre holnap reggel ki kéne menned eléjük a kikötőbe és ide kéne kísérned őket. Meg teszed ezt nekem?

Egy darabig nem térek magamhoz a döbbenetből. Igazából az, amit a tanárnő elmondott eléggé meglepő. Eddig sosem volt példa arra, hogy egy északi ide jönne hozzánk, főleg nem egy fejes fiával. De ebben a történetben több dolog is sántít. Mindenesetre én egy senki vagyok ahhoz, hogy ezt megkérdőjelezzem, így bólintok a fejemmel, majd elhagyom a termet.

Életem eddigi 16 éve alatt ilyet nem értem, hogy egy északi nem azért jön ide, mert áttelepítették lázadás vádja miatt. Igazából sok minden van, amit nem értek, de tényleg nem kérdezem meg.

Ahogy hazafelé tartok csak úgy ropog a frissen esett hó a csizmám alatt. Szerencsére hozzá vagyok szokva a hideghez, elvégre ide születtem. Sokan nem bírnák ki, de én farmerben és egyszerű télikabátban simán kibírom ezt a klímát. A tűz katonái nem viselik olyan jól ezt a hideget, és talán ez az egyetlen dolog, ami szórakoztat. Az, ahogy nézem a szenvedést, amit a sarki hideg okoz nekik. Persze, ezt nyíltan sosem merném kimondani, elvégre az egyet jelentene a felségárulással. Nyíltan szembeszegülni egy tű katonával, még a gondolattól is feláll a hátamon a szőr, mivel ez szembemenne mindennel, amit a szüleim tanítottak nekem. A szüleim, akik a legtörvénytisztelőbb emberek, akiket a föld a hátán hordott. Mindent elítélnek, amit nem a kormánnyal kapcsolatos, ők nem hisznek az Avatar létezésében, vagyis hisznek benne, elvégre tények támasztják alá, hogy létezett, de akkor másképpen fogalmazva, ők abban nem hisznek, hogy megint eljön. Szerintük megszakadt a reinkarnáció, és hülye az, aki várja az eljövetelét.

Én régen hittem a mesében, hogy megszabadít minket, de már nem, már a szüleimmel értek egyet, ha az Avatar valóban létezne, akkor nem így élnénk, ha most is létezne, eljönne, hogy segítsen nekünk, hogy megszüntesse ezt a terrort, hogy végre szabadok legyünk, de nem jön, esze ágában sincs, vagy nem tudom, hogy mije van. Mindenesetre ez tényleg egy mese.

Mikor legközelebb felnézek, nem otthon találom magam, hanem ott a zátonynál, ahol a tenger hullámai fel-felcsapnak. Ez az én helyem, erről a helyről senki sem tud, csak Ő. Ő, aki átvert, aki nem árulta el, hogy kicsoda valójában, aki kihasznált, aki eldobott, aki még minidig teljes szívből szeretek, és akinek menyasszonya van. Eddig csak a TV-ben láttam a lányt, de idősebb, szebb, és nemesebb nálam. Szerintem még a nevemre sem emlékszik, nem hogy arra a kósza jelenetre, amikor…

- Ne kövess, senki sem kért meg rá, hogy velem gyere. Van nekem nélküled is elég dolgom. Utána kell járnom valaminek, amihez hozzád hasonló tűz kutyáknak semmi köze - szakítja félbe a gondolataimat egy ismeretlen lány hangja. Viszonylag kicsi falu település a mienk, így itt szinte mindenki ismer mindenkit. Mindenesetre a hangtól annyira megriadok, hogy elbújok egy szikla mögé. Érzem, ahogy a jeges víz kapdossa a nadrágomat, ami azt jelentette, hogy legalább bokáig a vízben állok. Persze ez koránt sem érdekel, és nem azért reszketek, mivel hideg van, hanem azért, mert félek, hogy észrevesznek ezek az idegenek. Ki tudja, hogy kik ők és mit akarnak itt.

- Oh, mert szerinted én olyan szívesen császkálok veled - egy - az északi sarknál helyen. Hidd el, ha az apám nem kért volna meg, hogy kísérjelek el, akkor itt sem lennék.

- Ó persze, a drágaságos fenntartó, a drága tűzidomár.

Ezekre a szavakra megdermedek, részben azért, mert Fenntartó az északi törzsnél van, de ami még rosszabb az, amilyen hangsúlyban beszél a tűzidomárokról, és ahogyan a fiú bírja, aki egy fejes. Ahogy ezt végiggondolom, villámként hasít belém a felismerés, hogy elvileg őket kell holnap reggel elkísérnem az iskoláig. De, akkor mit keresnek itt?

- Ne… - akar tiltakozni a férfi, de a nő belefojtja a szót.

- Ugyan, minek védenéd meg? Hiszen gyűlöl téged, mert az…

Epedve várom a folytatást, amikor megcsúszik a lábam a kövön, mire én akaratlanul is felsikoltok. Minden nagyon gyorsan történik, már majdnem a vízben landolok, amikor valami meg magyarázhatatlan dolog történik. Hirtelen tüzet idomítok, nem, nem csak képzelem, hogy egy tűzcsóva lök hátra, az tényleg ott van, pont olyan valóságos, mint bármi más, mint az, hogy éppen engem bámulnak. Én ijedten nézek az irányukba. Látom, hogy a csaj egyenesen rám, majd a szemembe néz. Egy rövid pillanatig dermedten bámulok, majd, amikor a férfi előre tör, magamhoz térek.

Egy tűzcsóva repül felém, éppen hogy ki tudom kerülni, majd futásnak eredek. Hallom és érzem, hogy még egy pár földet ér a hátam mögött, majd már nem hallok semmit. Elhalnak a neszek, de én rendíthetetlenül futok haza. Úgy robbanok be a ház ajtaján, mint valami bomba.

- Gwendolyn, miért ilyen ké… - kezd bele anyám a példabeszédbe, de nem tudja befejezni, mert mire a mondat végére ér, én becsapom a szobám ajtaját és remegő lábakkal térdelek le a földre.

Nem az zavar, hogy majdnem eltalált pár tűzgolyó, nem, annak köze sincs a dologhoz. Engem az a megmagyarázhatatlan tűzidomítás lepett meg. Én nem vagyok tűzidomár, én vízidomár vagyok, egy másodosztályú gyógyító, nem tűzidomár. Eddig a történelem folyamén nem volt olyan, hogy valaki két elemet tudjon idomítani… de ha kettő megy, akkor négy… nem, nem ez őrültség, biztosan csak képzelődtem, meg zavarodtam.

Este én vagyok a legcsendesebb a vacsoránál, nem magyarázok semmit, csak eszem. Amikor kérdeznek, válaszolok, ennyi. Zavar a férfi és a nő, zavar az a tűz és zavar a holnap. Szerencsére apám, amint meghallja, hogy mire kért a tanárnő felháborodva mondja, hogy az ő lánya nem kísérgető, így legalább ezt megúszom.

Másnap reggel későn ébredek, nem aludtam jól az éjszaka. Folyton valami fura légidomárral álmodtam, aki mintha beszélt volna hozzám, de nem emlékszem, hogy mit mondott, és nem is akarok emlékezni, azt hiszem jobb így nekem, sokkal jobb.

- Gwenny, el fogsz késni, ha nem sietsz, és másodrangú gyógyítóból harmadrangú gyógyító leszel - néz be a nővérem az ajtón egy enyhe kárörömmel az arcán. Ő minden lehető dologban jobb nálam. Jobb gyógyító, szebb nálam és a szüleim is sokkal, de sokkal jobban szeretik. Ő a tökéletes gyerek, én meg a kolonc, de nem baj, van ez így.

- Mintha ez téged annyira érdekelne - forgatom meg a szeme, de azért gyorsan felkapom magamra az első ruhadarabokat, amik a kezembe kerülnek, majd szépen sétastílusban reggeli nélkül elindulok az iskolába. Minek sietni? Már késtem egy csomószor, nem ma lesz a napja, hogy zavarni fog.

Amikor az ajtó előtt állok, megtorpanok egy rövid pillanatra, nem vagyok benne biztos, hogy nekem ma mindenképpen be kell mennem ebbe az építménybe. Ma nem. Persze a lábam már előttem van, és mire észbe kapok éppen a tanterembe nyitok be, ahol, minden szem rám szegeződik.

- Na, és a későben kit tisztelhetünk? - szólít meg egy ismerős hang. Erre akaratlanul is felkapom a fejem. Igen, a tegnapi nő áll előttem. Hát komolyan az ájulás kerülget. Egy rövid percig bízom benne, hogy nem ismer fel elvégre ki vagyok én? Egy lány a sok közül, pontosan olyan, mint egy csepp a tengerben. Amikor viszont közvetlen a szemébe nézek, tudom, hogy veszett az ügy. Pontosan tudja, hogy ki vagyok…

Előszó

Halkan kopog az eső a cella tetején. Ahogy körülnézek mindenhol ismerős arcok vesznek körül, olyanok, akik hittek bennem és olyanok, akik bíztak bennem. Komolyan úgy érzem, hogy átvertem őket, pedig ez nem igaz, nem csináltam semmi rosszat, vagyis ezzel próbálom áltatni magam, mivel ez így teljesen nem igaz.

Én vagyok az Avatar, az állítólagos megmentőjük, akinek el kellene hozni a békét, amit hosszú évszázadokkal ezelőtt nem sikerült. Én igyekeztem, de komolyan, de nem sikerült, elbuktam, mint Avatar, mint barát, és mint menyasszony. Minden téren elbuktam, amin lehet. Csalódást okoztam mindenkinek.

- Na, most hogy állsz a dolgokhoz Avatar? - lép a cellám elé Robert. Inkább nem válaszolok neki, csak elfordítom a felyem és igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy az „Avatar” szóba mennyi gúnyt, és megvetést süllyesztett. Hirtelen elfog a hányinger annak nyomán, hogy hittem neki, hogy mi mindent meg nem csináltam, csak azért, mert ő azt mondta. Azt hittem a barátom, komolyan bíztam benne, hogy az, amit tesz és mond az értem van. Hittem a szavának és mindenkit elvesztettem, még Őt is.

- Na, elvitte a cica a nyelvedet? - kérdezi, miközben fel s alá sétál a cella előtt. - De van számodra egy nagyon, nagyon jó hírem. Te megúszod, te nem mész oda ahová ők, te nem kerülsz a börtönbe, te kapsz egy második esélyt, mint… - itt tart egy kis drámai szünetet -… a feleségem.

 Esküszöm, érzem, ahogy a pupillám kitágul, legszívesebben neki ugranék. Már nem az a lány vagyok, aki a kezdetek kezdetén voltam. Valami megváltozott bennem az ő hatására, tulajdonképpen ő változtatott meg nem éppen jó irányba. Persze, sok más tényezőnek is köze van a változáshoz, de az ő cselekedeti, azok… azok…

- Miért nézel így? Tudom, hogy ott, amikor megcsókoltál te is érezted, tudom, hogy érzel irántam valamit, különben nem tetted volna meg.

- Gyűlöllek, és megvetlek, és hidd el, ha nem lenne erőblokkoló a rácson már nem letöröltem volna ezt a szép kis mosolyt az arcodról - mondom neki, de nem kihívóan, csak tényszerűen. Nem lenne értelme, már nem. Itt ő a főnök, én meg az áldozat, aki kénytelen bólogatni, vagyis kénytelen lennék.

- Nem baj, majd megszeretsz, ha Ő nem lesz képben, ugyanis akár hiszed, akár nem holnap elveszi a lányt, pontosan ugyan akkor, amikor én is elveszlek téged. Ó ne tiltakozz, különben ők járnak rosszul - int a többiek felé.

- Ne menj bele, nem ér annyit - hallom meg Camille hangját. - Hallod rohadék, engedj ki, és küzdjünk meg, de tudod mit. Nem fogod meg tenni, mert félsz, félsz tőlem és mindenkitől, mert gyáva vagy.

Felesleges így hadakoznia, én már döntöttem, főleg miatta és az állapota miatt. Nem tenne jót neki, és ezt ő is tudja, de nem veszi figyelembe, ha harcról van szó. Ő már csak ilyen. A pontos ellentétem.

- Rendben belemegyek, egy feltétellel. Őket elengeded és nem lesz bajuk a dologból akkor… akkor én hozzád megyek - nyögöm ki valahogy, mert majdnem elbőgőm magam, amikor ezeket kimondom, mivel most már egyenes az utam a reménytelenségbe…