Próbálom hárítani
a felém jövő tűzgolyókat, de ez nem nagyon megy. Sokkal, de sokkal gyakoribb az
az eset, amikor eltalál és megégeti a kezemet, ami már szerintem régen szénné
égett volna, ha nincs Camille, aki naponta gyógyítja a sebeimet. Igazából nagyon
furcsa, hogy még csak négy napja jöttünk el a Déli sarokról. Nekem olyan,
mintha ezer, meg egy éve lett volna.
- Koncentrálj egy kicsit jobban - mondja Harry, miközben a szőke tincseibe túr, és várja, hogy végre fölálljak, ugyanis az utolsó golyó, amit felém küldött már a földre vágott
- Igyekszem - sziszegem a fogaim között, miközben
feltápászkodom. Komolyan ez a negyedik nap, hogy tűzidomár órán veszek részt,
és már nagyon elegem van. A srác nem tanít nekem semmit, csak csóvákat dobál
felém, mondván, hogy először védekezni tanuljak meg, aztán jöhet majd a
támadás. Szerintem ez butaság, no de mindegy, ő tudja. Így, amikor ismét
sikerül talpra vergődnöm várom, hogy mikor jön a következő csapás, de az most
elmarad, ugyanis a tanárom furcsán néz rám.
- Hé, minden oké? - lépek felé óvatosan, de ő kikerül, még
mielőtt hozzáérhetnék. Furcsa egy figura az biztos, ugyanis az órákon kívül
eddig nem sok szót változzunk egymással. Igazából az órákon kívül csak
köszönünk. Szerintem ez nem éppen normális, de mindegy, nem akarok belemenni a
miértekbe jó ez nekem.
- Holnap folytatjuk - mondja, hogy ne menjen el szó nélkül,
majd el is tűnik a kabin bejáratoknál, én meg szótlanul bámulok utána. Komolyan
nem tudom, hogy mi lelhette, én nem csináltam semmit, csak próbáltam nem porrá
égni, ami lássuk be hatalmas teljesítmény.
- Ne vedd magadra - lép mellém Lenna, a földidomár, akivel a
múltkor is találkoztam. Az elmúlt négy nap alatt vele beszélgettem a legtöbbet,
és rengeteg dolog kiderült róla. Például az, hogy a szüleit nem ismerte, mert
még nagyon kicsi volt, amikor megölték őket földidomítás miatt. Eleinte utálta
a képességét, de egy bölcs mester titokban kitanította az óta pedig az eleme
egyik mesterévé lett, mind ezt 17 évesen. Komolyan felnézek rá, hiszen nekem
négy elemből kéne mesterré válnom, ám ezekből egyedül a víz megy, amivel négy
nap alatt rengeteget haladtam, bár abból két mesterem is van. Az egyik Camille,
a másik pedig Camille apja, a vezér.
- Nem vettem - vonom meg a vállam -, csak komolyan nem tudom
hová tenni a viselkedését.
- Ő ilyen hirtelen, mindig is ilyen volt.
- Te már csak tudod - mosolygok rá, mivel azt is tudom, hogy
ők ketten 6 éve ismerik egymást, és mondhatni, hogy bizalmasok.
- Szörnyű állapotban van a kezed - állapítja meg a mellettem
álló göndör hajú lány, aki időközben neki dőlt a hajó oldalának.
- Tudom - sóhajtok egyet. - Azt hiszem, hogy megyek és
megkeresem Camillet, és kérek egy kis segítséget - mondom, majd intek a fent
maradt lánynak, aki mosolyogva int vissza, majd a tengert kezdi pásztázni.
Igazából, ha unatkozom én is ezt csinálom, mivel nem éppen van jobb
foglalatossága az embernek a vízen, ha éppen nem keres valaki, úgy, mint én
Camillet, akinek itt kéne lennie valahol.
Viszont, amikor bekopogok a kabinjába, sőt, be is nyitok ott nincs.
Szépen sorban végignézem az összes kis helységet, és éppen indulnék felfelé,
amikor furcsa, szinte már öklendező hangokat hallok meg az egyik mosdó felől.
Komolyan olyan, mintha valaki hányna. Igazából nem akarom megzavarni a
delikvenst, de ő talán tudja, hogy hol van a keresett személy. Mivel nincs
kedvem rányitni senkire, így bekopogok egyszer, de semmi válasz. Bekopogok még
egyszer, de arra se kapok semmit. Igazából érzem, hogy fel kéne adnom, de azért
bekopogok harmadszor is, erre nem remélek választ, de kapok.
- Akárki is vagy menj el, most foglalt - hallom meg Camille
reszketeg hangját. Normális esetben csinálnám azt, amit mond, de most nem így
teszek, mivel a hangjában van valami ijesztő, valami… valami furcsa.
- Camille nyisd ki, segítened kéne…
- A kezedet majd ellátom később, nem halsz bele, ha vársz
egy kicsit, ha jól tudom nem vagy elkényeztetett úrilány.
- Nem, valóban, de attól még aggódhatok érted és szerintem
te nem vagy jó…
- Velem minden rendben, ne foglalkozz te ilyesmivel, semmi közöd
hozzá, semmit sem tudsz rólam, nem vagy több, mint egy lány, aki semmit sem
tud. Aki azt hiszi, hogy akkora a problémája, pedig rohadtul nem tud semmit a
való életről. Ideje lenne felnőnöd és rájönni, hogy mindenki kihasznál, így ne
aggódjál értem, mert kurvára semmi közöd hozzá - kiabál ki szinte teli
torokból. Oké, ez kicsit meglep, sőt egy lépést hátra is lépek. Inkább nem
mondok már semmit, csak szépen, kényelmesen elindulok visszafelé a kabinomba,
még van időm a vízidomár óra kezdetéig, így addig talán pihenhetek egy nagyon
picit.
Éppen a gondolatimba vagyok elmerülve, és nem figyelek
előre, amikor azt érzékelem, hogy neki megyek valakinek, aki szerencsére éppen
időben szorítja meg a vállamat.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezi egy rideg hang, amikor
pedig felnézek Harryvel találom magam szemben.
- Sétálok.
- Még mindig vérzik a kezed.
- Komolyan? Nem mondod? Nem is tudtam - mondom neki
szarkasztikusan, és kicsit mérgesen, holott ő nem is tehet semmiről.
Kivételesen nem rá vagyok mérges.
- Gyere - ragadja meg a csuklómat, meglepő óvatossággal. - A
góré lányára nem lehet számítani, mint általában, amikor kéne valamire -
mondja, miközben kinyitja a saját kis szobája ajtaját. Ahogy belépünk nem tárul
elém semmi különleges, ez a helység sem különbözik a többitől, ezeket, mind egy
sémára építik.
- Ülj le - utasít, miközben a sarokban álló székre mutat.
Egy rövid pillanatig tétovázom, majd leülök a felajánlott helyre, és nézem,
hogy mit csinál a tűzidomár fiú. Először gézt vesz elő, amit leönt valami pirosas
barnás folyadékkal, majd a kezemre teszi közvetlen az után, hogy eltávolította
az előzőt. Amikor a géz a kezemre kerül, majdnem elhúzom, ugyanis nagyon csíp,
de ő elég erősen tartja ahhoz, hogy nem tudjam. Ezt megismétli a másik kezemmel
is, majd megint egy gézréteget rak rá, ami ott tartja az előzőt, végül pedig
leragasztja. Hihetetlenül profin, és gyorsan végzi el ezeket a mozdulatokat,
tulajdonképpen időm sincsen észbe kapni már készen is vagyok.
- Köszönöm - mond halkan, miközben felállok.
- Nincs mit - vonja meg a vállát, hátat fordít nekem, majd
elkezd visszapakolni. Egy rövid pillanatig várom, hogy mond még valamit, de
semmi. Úgy fest véget ért a látogatás, így csendben, úgy, hogy biztos ne hallja
meg kiosonok a szobából, és elindulok vissza a sajátom felé. Ahogy megyek, el
kell haladnom a másik vízidomár lány hálója előtt is. Egy pillanatra
megtorpanok előtte, majd megrázom a fejem. Semmi értelme bemenni. Éppen
indulnék is tovább, amikor egy méla puffanást hallok bentről. Sajnos túlságosan
is aggódó típus vagyok, így se szó, se beszéd berontok a szobába, és legnagyobb
rémületemre Camille ott fekszik félig az ágon, félig a földön. Jól látható,
hogy éppen az imént ájult el. Én gyorsan becsukom az ajtót, hogy senki se
lássa, hogy mi történt. Először kitapintom a lány pulzusát, ami kifejezetten
furcsa, minden rendben van vele, de furcsa, nagyon is. Mindenesetre félig, meddig
megnyugszom, így keresek valamit, ami irtózatosan büdös és az orra alá nyomok.
Szakállas, jól bevált trükk ez. Így most is tökéletesen beválik.
- Mi ez a bűz? - kérdezi, miközben kezd magához térni.
- Nem tudom, itt találtam, és büdös volt, és mondanod sem
kell, megyek már innen - mondom, majd választ sem várva kimegyek a szobából,
semmi kedvem végighallgatni megint egy bántó beszédet.
Amikor az órámra nézek, rá kell jöjjek, hogy elpazaroltam a
pihenésre szánt időt, így mehetek fel vízidomítást tanulni. A Főnök
természetesen már fent vár. Mindig korábban érkezik, nem tudom, hogy miért.
Amikor meghallja a lépteimet, ránéz, majd végigmér. Nem mond semmit, csak
bólint. Ez annak a jele, hogy kezdhetjük. Először bemelegítünk, majd jöhet az
ismétlés. Azt hiszem egészen jól meg, mert csak pár vágási sérülést szerzek ba,
ami nagy szám. Igazából, ha jobban belegondolok, most nem köt le annyira a
vízidomítás, mint leszokott. Ma csak robotszerűen utánzom a mozdulatokat és
védem a támadásokat a legjobb tudásom szerint. Folyton Camillen jár az eszem,
meg a viselkedésén és a pulzusán. Olyan furcsa volt, még sosem éreztem ilyet,
sosem.
- Mára végeztünk Avatar. A nap hátralévő részében
pihenhetsz, ugyanis holnap nehéz napod lesz, ugyanis megérkezünk a Tűz
Birodalmának központjába.
Erre a hírre felkapom a fejem, de csak bólintok. Igazából
nem tudom, hogy mit mondhatnék. Jobbam átgondolva a helyzetet fokozódnak az
izgalmaim, elvégre semmit sem tudok. Sem arról, hogy mit és hogyan csinálnak a
nővéremről, sem arról, hogy miként használjam a teljes erőmet. Az pedig
kifejezetten érdekel, hogy mit szeretne nekem tanítani a vezér. Igazából
rengeteg kérdésem van, de nem kérdezek, mint általában, úgyis megválaszolják
magukat, mint általában. Inkább lemegyek a konyhára, ahol egy ismerős gyógyító
dolgozik, mint szakácsnő.
- Á, Gwenny, már megint itt vagy? - kérdezi kedvesen, amikor
belépek a kis helységbe.
- Hát, nem akarok egyedül lenni, akkor van időm gondolkozni
- ülök föl a pultra.
- Megértem, azt hiszem. Bár nem tudom, hogy milyen világ
omolhatott benned össze benned - mondja, miközben elém rak egy tálat. Valószínűleg
eléggé értetlenkedve nézhetek rá, mert kedvesen elmosolyodik. - Egyél csak, a
vacsoráig még van idő, de egész nap edzettél, rád fér az étel.
- Isten vagy - mondom, mert valóban majd összesem annyira
éhes vagyok, így elkezdem kanalazni az elém rakott leves. Mit ne mondjak isteni
és meleg ás vááá. Ez a napom fény pontja. Miközben az előttem álló Annát nézem,
eszembe jut valami. Ő kiváló gyógyító, talán tud nekem segíteni a pulzusos
dologgal kapcsolatban.
- Annie, mi van akkor, ha valakinek normális a pulzusa, de
van ott valami fura, mintha duplán lüktetne? - kérdezem tőle, miközben tovább
kanalazom a levesemet.
- Ti nem tanultátok ezt? Milyen kontár iskolába jártok ti. Nagyon
egyszerű szívem, az illető terhes. Mivel dupla pulzus, dupla élet, érted.
Amikor kimondja a terhes szót majdnem félre nyelem az ételt
a számban. Komolyan gondolja, hogy Camille terhes? Az apa személyére van egy
nagyon, nagyon jó tippem, sőt, szerintem nem is csak tipp, de az most mindegy. Amilyen
gyorsan csak tudom, bekanalazom a levest és egy gyors köszönéssel már futok és
Camillehoz. Sejtem, hogy nem akar látni, de ez most nem érdekel, picit sem. Minden
illedelmességi kopogás helyett benyitok a szobájába. Látom, hogy kikerekedett
szemekkel néz rám, majd gyorsan összeszedi magát, és nekem akarna támadni, de ismeretségünk
óta először megelőzőm.
- Hányadik hétben jársz? - kérdezem tőle halkan, és
csendesen. Látom, hogy meglepődik, megrázza a fejét, majd szinte vitatkozik
magával, hogy elmondja-e. Végül lemondóan sóhajt és rám néz.
- Hetedik, bár nem igen van hozzá közöd.
- És Alec tudja?
- Ehhez pedig annyi közöd van, hogy kész. Milyen jogon
gondolod, hogy ő az apa, bárki lehet, bárki - kiabál rám.
- Mi lenne, hogy ahelyett, hogy ordibálsz velem és vérig
sértesz, végre megbíznál bennem, és hagynád, hogy segítsek? - kérdezem tőle,
miközben neki dőlök a zárt ajtónak.
- És hogy tudnál segíteni, na? Sehogy. Az apám mindig is el
fogja ítélni Alecet, és Harryt fogja imádni, ez mindig így lesz.
- És a gyerekről mit mondasz, kitől van?
- Soha nem tanulod meg, hogy hallgass arra, amint mondanak
ugye? De ha érdekel, nem tudom, még nem vagyunk ott. De ha már annyira Szűz
Máriát akarsz játszani, hozhatnál valami ételt, tegnap óta nem ettem semmit.
- Jó - bólintok, majd hozok neki ételt. Megvárom, amíg
megeszi, aztán magára akarom hagyni.
- Honnan tudtad meg? - kérdezi váratlanul.
- A pulzusodból, kettő az egyben - vonom meg a vállam, majd
elhagyom a szobát. Másnap reggelit is viszek neki, majd felmegyek, hogy
elkezdődjön a vízidomár óra, de fent nagy a fennforgás. Eleinte nem értem, hogy
mi történik, de amikor előre nézek, látom, hogy az elvileg biztonságosnak
mondott kikötőben fegyelmi hajók várakoznak. Ezt mindennek mondanám, csak jónak
nem. Senki sem vesz rólam tudomást, én meg igyekszem a háttérbe húzódni,
egészen addig, amíg valaki rám nem szól, hogy kerítsem elő Camillet. Én
engedelmesen teszem, amit mondanak, és felhozom a lányt a fedélzetre, aki
határozottan jobban néz ki, mint tegnap. Amikor meglátja, a hajókat motyog
valamit, de nem hallom, és szerintem jobb is úgy. A fedélzeten feszült csend
uralkodik, amint egyre közelebb kerülök a kikötőhöz. Érzem, hogy a szívem a
tokomban dobog, majd a hajó megáll. Kivetik a köteleket, kinyílik az „ajtó”.
Camille apja áll elől, mögötte én és a lánya mögöttünk meg a többiek. Mindenki
egyaránt. Sejtették, hogy egy küldöttség áll a hajó előtt, mondták is fedélzeten,
de amikor meglátom, hogy ki van a küldöttség élén leesik az állam, és szerintem
a mellettem állónak is.
- Ők azok? - kérdeti egy katona.
- Igen, ők azok, akikről beszéltem - mondja semleges hangon Alec…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése