8 fejezet - Út a vonaton

Sziasztok!

 Nem szoktam megjegyzéseket írni a fejezetek elejére, de most muszáj, mert bocsánatot kell kérnem. Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, míg elhoztam ezt a fejezetet, ígérem, hogy a következő hamarabb fog jönni^^ De nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasás.

✤✤✤

Komolyan nem tudom, hogy mi történik körülöttem, csak a földön fekszem, és látom, ahogy csöpög az arcomról a vér. Nem tudom, hogy az enyém-e, vagy nem. Semmit sem tudtam, csak azt, hogy meg akartak támadni, hogy szándékosan az életemre akartak törni, és megölni. Nem vagyok én ilyen értékes, vagyis nem akarok ilyen értékes lenni, semmi értelme nem lenne, semmi.

- Gyere - rángat fel a földről David.

Amikor ránézek, látom, hogy vérzik a keze. Szóval az ő vére volt rajtam, ő húzott félre. De miért? Neki kifejezett érdeke, hogy meghalljak, hogy ne létezzek, hogy megszűnjek létezni, de segített, sőt, megmentette az életemet, mert egyedül az életben nem intézem el ezt a csávót, az egyszer biztos.

Igazából a lábaim magamtól mozognak, miközben az előttem futó erősen szorítja a csuklómat, mintha attól félne, hogy ha egy percig nem figyel oda, én elesem, elbotlom és a bérgyilkos kezére juttatom magam, ámbátor, ha jobban belegondolok, ez igaz is.

- Aleccel jöttél ugye? - kérdezi váratlanul.

- Igen - mondom, mert már bármit válaszolhattam szerintem, már régen tudta ezt az infót. Éppen kérdezni akartam még valamit, de megint megragadta a csuklómat és tovább rántott. Komolyan elfogott a késztetés, hogy közlöm vele; nem vagyok marionett baba, nem kell engem ráncigálni, de végül visszafogtam magam, mivel komolyan jólesett, az érintése. Tudom, egy elmebeteg vagyok, hogy ezt gondolom, és tudom, hogy valószínűleg most megyek bele egy Rómeó és Júlia történetbe, de nem különösebben érdekel, komolyan nem. Nem tudom, hogy mióta menekülhettünk, de váratlanul egy tűzcsóva hasított el mellettünk a támadónk irányába. Ezen komolyan meglepődtem, így felkaptam a fejem, így szembetalálhattam magam Aleccel, Camilleval és Mariával. Persze, ők velem ellentétben tapasztalt idomárok és lazán elintéznek egy ilyen támadót, hát ez van.

- Nem hiszem el - rázta meg a fejét Camille. - Tudtam, hogy nem szabadott volna elengedni téged, tudtam. Valahogy emberfelettien nagy képességed van arra, hogy bajba keveredj. Komolyan. Nem hiszem el. - nézett rám vádlón, miközben én lehajtottam a fejem, mivel időközben ketten maradtunk, mivel a többiek elmentek elintézni a támadómat, vagy egyszerűen csak nem akarták végignézni, ahogy Camille megszégyenít.

- Saj… Sajnálom - mondtam és tényleg nagyon sajnáltam a történteket, mert nem akartam, hogy ez legyen belőle, én komolyan csak szét akartam nézni a vonaton.

- Hát sajnálhatod is, felfedted magad az egyik legnagyobb ellenséged előtt, és minket is bajba sodortál. Nem kértünk tőled mást, csak diszkréciót, csak azt. Mi volt ebben olyan nehéz?

- Semmi, csak…

- Csak? Csak mi, csak túl béna vagy hozzá, hogy véghez vidd, remek, meg vagyunk áldva egy béna Avatarral, remek ennél rosszabb nehezen jöhet. Ja de jöhet, a világvége, amit neked kéne megakadályoznod…

- Szerintem kezd egy kicsit túl durva lenni - halottam meg David hangját, ami őszintén meglepett, nem is hittem, hogy érdekli, mi történik velem. Azzal pedig inkább igyekeztem nem foglalkozni, hogy miért is jött vissza, mivel éppen az előbb ment ki.

- Maga fogja be, semmi köze hozzá, hogy hogy beszélek vele, az én dolgom - kiabált rá Camille a tűz hercegére is.

- Lehet, hogy nincs, de azt azért mégsem nézem ölbe tett kézzel, ahogy megsirat egy gyereket - mondta, nekem meg csak ekkor esett le, hogy tényleg könnyezem, bár az kifejezetten szíven ütött, hogy „gyereknek” titulált.

- Ó… milyen nagylelkű, ezt nem nézi ölbe tett kézzel, de azt bizonyosan fogja, amikor halálra kínozzák, majd a végén megölik nem? Na, hallgatom, mert maga sem jobb, mint a tűz összes többi kutyája - kiabálta tovább Camille.

- Alec leállíthatnád a barátnődet, kezd kicsit nagyon idegesítő lenni, olyan mint egy sipákoló kutya - igazából, ahogy ezt David kimondta elszabadult a pokol, ugyanis Camille majdnem neki esett. Szerintem mind a hárman feléje ugrottunk, hogy nem csináljon olyat, amit később mindannyian megbánunk.

- És most mit tervezel tenni? - törte meg a feszült csendet Alec.

- Elmehettek, de nem örökre. Egy vonaton nem olyan izgalmas a hajsza, mint a fővárosban - mondta gonosz vigyorral, majd otthagyott minket.

Mind megdermedtünk, mert tudtuk, hogy mire gondol. A főváros nagy, és mi nem ismerjük vele ellenben. Neki ez egy izgalmas hajsza lesz a dicsőségért, nekünk meg egy hajsza lesz az életünkért, vagyis csak nekem, mert elsősorban engem akar és nem őket. Persze, ha most közlöm, hogy egyedül folytatom valószínűleg nem engednek, így el kell tűnnöm, észrevétlenül, egyik éjszaka. Igen, minden bizonnyal az lesz a legjobb ötlet.

- És most mihez kezdünk, hogy ő királyi felsége tudja, hogy Gwen az Avatar? - kérdezte meg váratlanul Harry, akit eddig észre sem vettem.

- Nos, elbújunk egy olyan helyen, ahová a királyi család keze nem ér el.

- Olyan is van? - néztem meglepetten Alecra, aki bólintott. Na, mindenre számítottam, csak erre nem. A királyi család keze még a két sarokra is elér, akkor hogy lenne olyan hely, ahová nem, főleg az ország fővárosában, ez nekem kicsit nagyon abszurd. Sőt, nagyon abszurd, de nem baj, ők legalább biztonságban lesznek, én meg majd elboldogulok valahogy.

- Ajánlanám, hogy mindenki aludjon. Éjszaka fogunk megérkezni, és nem lenne túl kifizetődő, ha mindenki hulla fáradt lenne, mivel sokat kell majd gyalogolni - mondta Alec tárgyilagos hangon, mire Harry fújtatott egyet mellettem, de csinálta, amit a másik tűzidomár fiú mondott. Én nem voltam álmos, inkább izgatottnak mondtam volna magam, ugyanis megszületett életem első, komoly, igazi terve. Oké, nem a legzökkenőmentesebb terv, de akkor is működhet, kis szerencsével. Mindenesetre nem akarok feltűnést kelteni, így én is visszamegyek a székemhez, összekucorodom rajta, majd legnagyobb meglepetésemre azonnal álomba merülök.

A vonat zökkenésére ébredek. Ahogy lassan kinyitom a szemem, félhomály dereng fel előttem. Kell egy rövid idő, mire ki tudom venni a formákat, személyeket. Ahogy jobban körülnézek meg kell állapítsam, hogy valaki betakart, de nem csak engem, hanem mindenkit. Harryt, aki a mellettem lévő székben alszik, Marie pedig mellette. Velünk szemben pedig Camille és… és senki más. Alec nincs vele. Erre a tényre felhúzom a szeme, de nem zavartatom magam, gondolom, majd visszajön. Szívem szerint visszafeküdnék, de kintről olyan halk morajlás zaja üti meg a fülem, amit eddig észre sem vettem. Tudom, sőt, érzem, hogy nem kéne rá oda figyelnem, de túl kíváncsi természetem van ahhoz, hogy ezt ne tegyem, így szépen, halkan kikászálódom az ágyról, magam köré tekerem a pokrócot, mivel hideg van, és szépen, lassan kisurranok az ajtón. A hangok még kint sem nyernek jelentést, de a nesz és a motozás felerősödik. Lassan, nagyon lassan közeledem a forráshoz.

- Értem, szóval, miért is csinálod ezt? - hallom meg az első értelmes mondatot és ismerem fel a herceg hangját.

Komolyan, ha lenne józan eszem, most lapos kúszásban másznék vissza az „ágyamba”, de ilyen váddal sosem éltek ellenem, így inkább jó erősen a falhoz simulok, és várom a beszélgetés folytatását.

- Mert fontos nekem, akár ki akármit mond - válaszolja Alec, mire nekem a kezem a szám elé kell kapnom, hogy nem szóljak bele, és kérdezzem, meg hogy miről, vagy inkább kiről beszél. - De ezt a kérdést fel tehetném neked is. Szóval?

- Mert nem akarom, hogy baja essen, túlságosan fája, még akkor is, ha… á mindegy, szóval érted, minek magyarázkodjak neked. Azt hiszem, ha Pang mester látna minket, csak annyit mondana, hogy ő megmondta.

- Igen, ez nagyon valószínű, ő már akkor mondta, hogy szép jövő várna ránk, ha nem lennék ennyire… mit is mondott?

- Önfejűek, saját akaratúak, öntörvényűek. Válogass Alexander úrfi, válogass - mondta az utolsó mondatot erezhetően gúny hangon.

- Nem vicces. David herceg, nem vicces - folytatta Alec is, majd mind a ketten elnevették magukat.

Na, erről ennyit. Most már biztos vagyok benne, hogy a fiúk is szoktak pletykálni, ha csak ketten vannak. Innentől kezdve nem értem, hogy miért nem bírják, a két lány pletykál a közelükben. Cöh, ha majd egyszer eljutunk abba a korba, ahol kiderülhet, hogy kihallgattam ezt a beszélgetést, akkor… akkor nem tudom, hogy mi lesz, majd meglátjuk, ha oda jutunk.

- Hát Alec, sosem hitte volna, hogy egyszer ugyan abba a helyzetbe kerülünk, téged mindig is okosabbnak hittelek.

- Nem, a helyzetünk nem ugyan olyan - mondja jelentőségteljesen, az előbb megszólított. - Nekem csak egy helytartó apával kell szembenéznem, neked mag a menyasszonyoddal, az apáddal, aki a birodalom királya.

- Igazad van, az én helyzetem súlyosabb. Egyébkén ügyes munka volt.

- Mi? Hogy felfedeztem Robertet, ugyan semmiség. 12 évig tanult velünk a szarházi, ez már csak természetes.

- De mihez kezdesz majd vele?

- Egyelőre semmihez, ha higgye, hogy nem tudom ki ő. Aztán ha eljön az ideje lépünk. Mondjuk egyelőre nem jelent veszélyt.

- Alexander úrfi, felség! Jöjjenek azonnal! - hallom meg a komornyik hangját, majd apró lábinak dobogását, ami azt jelenti, hogy erre felé fut.

Egy rövid pillanatra ledermedek, majd beljebb bújok a mélyedésbe, mint eddig és reménykedem, hogy nem vesz észre senki.

- Mi a baj Cidrik? - kérdezi David azon a szokásos királyi, felsőbbrendűséget kifejező hangján.

- Egy haldokló embert találtuk és szerintem látniuk kéne. Jaj, kérem, ne nézzenek így. Nem az egyik utas az, hanem az egyik szolga, de jöjjenek már, talán még tud mesélni a támogatójáró. - sietteti őket a komornyik, majd mind a ketten elrohannak mellettem, de szerencsére túl elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyenek.

Remegnek a lábaim, a szívem majd kiugrik a helyéről. Egy hulla van a vonaton. Megöltek valakit. Akár mi is lehettünk volna, de nem, egy egyszerű munkást öltek meg, ennek semmi értelme. Semmi. Most kéne felszívódnom. Most kéne visszamennem, és elfelejteni mindent, reggel, vagyis pár óra múlva felébredni, hogy ez csak egy rossz álom volt, ilyen nem történhet főleg nem velem. Perszem én sosem azt csinálom, amit kéne, mivel ha azt csinálnám, akkor most aludnék, nem itt állnék, így a józan eszemmel hadakozva elindulok abba az irányba amerre futottak.

Most már nem megyek halkan, felesleges. Úgyis nagy a hangzavar, pedig, amikor befordulok nem látok mást, csak két őrt, a komornyikot is a fiúkat. Senki sem néz hátra és a haldokló fejét takarják, de még így is van benne valami nagyon ismerős. Látnom kell. Tudnom kell, hogy ki az. Szépen lassan elkezdek közelebb menni, hátha rálátásom nyílik, ám mintha kívánságra történne az őr odébb áll én meg meglátom, hogy ki is a sértett, és Isten rá a tanúm, hogy majdnem elájulok, ugyanis én ismerem.

Jobban, mint az bárki is gondolná. Az a barna haj, a barna szemek, a nagy szempillák és még most is ott az a gúnyos vigyor, ami egész gyerekkoromban vigyázott rám, miután a bátyámat elvitték.

- Nem lehet, nem lehet - suttogom kábán magam elé, majd szép lassú léptekkel elindulok felé. Annyi mindent köszönhetek neki. Ő volt a pótbátyám, ő volt az, aki mindig meghallgatott, akihez bármivel mehettem. És akit hamis, koholt vádakkal elfogtak és elhurcoltak a családjától mindenki szeme láttára.

Nem tudom, hogy meghallja-e, vagy csak már nincs kedve magyarázkodni váratlanul felém fordítja a fejét. Látszik rajta, hogy még mondani akart valamit, de már nem mondja ki, csak engem néz, a szemembe néz. Nem tud mit mondani, én sem. Mind a ketten némán hallgatunk, mert túl jól ismerjük egymást, túlságosan is.

Elszorul a torkom, ahogy végignézek rajta. Túlsápadt, látszik, hogy már nincsen sok hátra, látszik, hogy az utolsókat rúgja. Érzem, hogy lassan mindenki felém fordul és minket néz. Mintha valaki távolról megkérdezné, hogy mit keresek itt. A lábaim lassan elindulnak felé, érzem, hogy valaki erősen megszorítja a csuklóm, majd el is engedni, mintha valaki mondaná neki, hogy hagyjon.

- Ki tette ezt veled? - kérdezem halkan, hogy csak ő hallja.

- Tényleg te vagy az Gwenny?  Vagy ez csak egy álom a halál és az ébrenlét között?

- Nem Matthew, én vagyok az, tényleg én vagyok az.

- Figyelj ide - szorítja meg a kezemet. - Él, Daniel még el. Ki kell szabadítanod, mert már nem bírja.

- Értem Matt, meg teszem, ki fogom szabadítani.

- Nem akarok meghalni… Lili, Gwen, mind meg Lilinek, hogy nagyon szeretem őket, és legyenek boldogok és nem legyen szomorú, mert hős vagyok, hősként halok meg.

- Igen, az vagy - simítok ki egy tincset az arcából. - Egy hős vagy. És rendben, elmondom neki, meg mondom, de ezt ő magától is tudja, de Matt, ki tette ezt veled?

- Hiába való nekünk sem mond semmit - hallok meg távolról egy ismerős hangot, de komolyan nem tudom beazonosítani, hogy kié.

Mindenesetre Matt minden maradék erejét összeszedi, majd olyan közel húz magához, amilyen közel csak lehet.

- A kezed. A kezeden van a jel. Ő volt. A kezeden van a j… - mondja, de az utolsó mondatot már nem tudja befejezni, mert a feje a vállamra bukik, a légzése pedig szépen lassan leáll. Belőlem akkor tör ki a zokogás és ugyan tudom, hogy egy véres és élettelen testet szorítok magamhoz, de egyszerűen nem tudom elengedni. Annyira élénken él bennem a mosolya, a nevetése, az öröme, amikor elújságolta, hogy gyereke lesz. Az arca, amikor elvette Lilit. Nem így kéne vége lennie.

Még mindig zokogok, de tudom, hogy ez így senkinek sem jó ezért szépen lassan elengedem a testet, majd a falnak döntöm és lecsukom a szemét, had legyen békéje. Már éppen felállnék, amikor arra leszek figyelmes, hogy időközben megfogta a kezemet és megpróbált valamit belecsúsztatni. Amikor jobban szemügyre veszem, rá kel jöjjek, hogy egy nyaklánc az és egy gyűrű. A nyakláncot egyből felismerem, a bátyámé. A gyűrű pedig az a gyűrű, mit az esküvő napján húzott fel Lili az ujjára, azt hiszem, ha fényben megnézem, akkor még a nevüket is meglátom. A szemem még mindig homályos a könnyeimtől és még mindig szipogok, de gyűrűt ráfűzöm a nyaklánc láncára, a nyakláncot pedig a nyakamba.

Amikor felállok és a mögöttem álló két fiúra nézek, határozott akarok lenni, de ez nem sikerül, sőt, a világ is elkezd forogni velem, majd minden elsötétül…