Halkan kopog az eső a cella tetején. Ahogy körülnézek
mindenhol ismerős arcok vesznek körül, olyanok, akik hittek bennem és olyanok,
akik bíztak bennem. Komolyan úgy érzem, hogy átvertem őket, pedig ez nem igaz,
nem csináltam semmi rosszat, vagyis ezzel próbálom áltatni magam, mivel ez így
teljesen nem igaz.
Én vagyok az Avatar, az állítólagos megmentőjük, akinek el
kellene hozni a békét, amit hosszú évszázadokkal ezelőtt nem sikerült. Én
igyekeztem, de komolyan, de nem sikerült, elbuktam, mint Avatar, mint barát, és
mint menyasszony. Minden téren elbuktam, amin lehet. Csalódást okoztam
mindenkinek.
- Na, most hogy állsz a dolgokhoz Avatar? - lép a cellám elé
Robert. Inkább nem válaszolok neki, csak elfordítom a felyem és igyekszem nem
foglalkozni azzal, hogy az „Avatar” szóba mennyi gúnyt, és megvetést
süllyesztett. Hirtelen elfog a hányinger annak nyomán, hogy hittem neki, hogy
mi mindent meg nem csináltam, csak azért, mert ő azt mondta. Azt hittem a
barátom, komolyan bíztam benne, hogy az, amit tesz és mond az értem van. Hittem
a szavának és mindenkit elvesztettem, még Őt is.
- Na, elvitte a cica a nyelvedet? - kérdezi, miközben fel s
alá sétál a cella előtt. - De van számodra egy nagyon, nagyon jó hírem. Te
megúszod, te nem mész oda ahová ők, te nem kerülsz a börtönbe, te kapsz egy
második esélyt, mint… - itt tart egy kis drámai szünetet -… a feleségem.
Esküszöm, érzem,
ahogy a pupillám kitágul, legszívesebben neki ugranék. Már nem az a lány
vagyok, aki a kezdetek kezdetén voltam. Valami megváltozott bennem az ő
hatására, tulajdonképpen ő változtatott meg nem éppen jó irányba. Persze, sok
más tényezőnek is köze van a változáshoz, de az ő cselekedeti, azok… azok…
- Miért nézel így? Tudom, hogy ott, amikor megcsókoltál te
is érezted, tudom, hogy érzel irántam valamit, különben nem tetted volna meg.
- Gyűlöllek, és megvetlek, és hidd el, ha nem lenne
erőblokkoló a rácson már nem letöröltem volna ezt a szép kis mosolyt az arcodról
- mondom neki, de nem kihívóan, csak tényszerűen. Nem lenne értelme, már nem.
Itt ő a főnök, én meg az áldozat, aki kénytelen bólogatni, vagyis kénytelen
lennék.
- Nem baj, majd megszeretsz, ha Ő nem lesz képben, ugyanis
akár hiszed, akár nem holnap elveszi a lányt, pontosan ugyan akkor, amikor én
is elveszlek téged. Ó ne tiltakozz, különben ők járnak rosszul - int a többiek felé.
- Ne menj bele, nem ér annyit - hallom meg Camille hangját. -
Hallod rohadék, engedj ki, és küzdjünk meg, de tudod mit. Nem fogod meg tenni, mert
félsz, félsz tőlem és mindenkitől, mert gyáva vagy.
Felesleges így hadakoznia, én már döntöttem, főleg miatta és
az állapota miatt. Nem tenne jót neki, és ezt ő is tudja, de nem veszi figyelembe,
ha harcról van szó. Ő már csak ilyen. A pontos ellentétem.
- Rendben belemegyek, egy feltétellel. Őket elengeded és nem
lesz bajuk a dologból akkor… akkor én hozzád megyek - nyögöm ki valahogy, mert majdnem
elbőgőm magam, amikor ezeket kimondom, mivel most már egyenes az utam a reménytelenségbe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése