10 fejezet - A terv

Először nem tudom kivenni az embereket, majd kitisztult a kép. Camille az ágy előtt sétál, Alec a falnak dől Harry meg egy széken hintázik. Ennyien vannak, és hirtelen belém hasít a fájdalom, hogy Ő nincs itt, de nem számítottam másra, ha teljesen őszinte akarok lenni.

- Sziasztok - mondom és a hangom halkabban szól, mint számítottam rá.

- Felébredtél - állapítja meg Camille, majd egy nyugtázó sóhaj hagyja el a száját, de a tekintetében látom, hogy ő is aggódott értem, akár kimutatja, akár nem.   

- Tudod te, hogy mennyire aggódtunk érted. Komolyan azt hittük, hogy belehalsz, bár nem sokon múlott, majdnem a szívedet találta el - mondta Harry.

- Mi, miről beszélsz? - kérdezem, miközben megpróbálok felülni, de hirtelen fájdalom hasít az egész testembe, így inkább visszahanyatlom a párnára, és a többiekre nézek, hogy válaszoljanak.

- Nem a mi… - kezdené semlegesen Alec, de Camille megáll az ágyam előtt és belé folytja a szót.

- Leszúrtak. A támadód ott maradt a vonatos és a kis figyelem eltereléssel elvegyült, amikor pedig hátat fordítottál leszúrt, hátulról. Én, amikor megláttalak komolyan azt hittem, hogy véged. Az a sok vér, a gyenge pulzusod és a fal fehér arcod, bár abban nem voltál egyedül. Egy rövid pillanatig nem tudtam, hogy ki van nagyobb veszélyben te vagy ő - mondja az utolsó mondatot cinikusan. - Mindenesetre mielőtt megkérdezed, hogy hol vagyunk a fővárosban, az egyik legjobb kórházban. Kb. egy hetet feküdtél eszméletlenül élet és halál között. Bár az első két nap volt a legkritikusabb. Amúgy meglepően sok vízidomár van itt - fejezte be a beszámolót Camille.

- Hogyhogy? - kérdeztem, de több nem jön ki a torkomon. A szemem sarkából látom, hogy a fiúk összenéznek, mert nem értik, hogy mit akarok, de én továbbra is Camillet nézem, aki ezek szerint a szóvivő. Ha lett volna erőm, akkor valószínűleg közlöm, hogy mekkora töketlenség ez tőlük, de most inkább nem pazarlom ez erőmet ilyesmire, az egójuk minimálisra csökkentésére, még van időm… remélhetőleg.

- Hogyhogy itt vagy? - húzza fel Camille a szemöldökét. Komolyan irigylem tőle ezt a mozdulatot, mert egyszerre annyi mindent ki lehet vele fejezni, hogy az hihetetlen. -  Nos, azt hazudtuk, hogy tűz idomár vagy, szerencsére volt egy tanúnk rá, így elfogadták, meg kivételesen jól jött a hercegecske is, aki egyébként tökéletesen hasznavehetetlen, ha arról van szó. Magyarul sikerült téged beprotezsálni, így még nem a túlvilágon partizol.

Erre is csak bólintottam, majd jött volna a következő kérdés, amikor kinyílt az ajtó és a pár nappal ezelőtti doki lépett be, nyomában Daviddel. A szívem egy hatalmasat ugrott, de ez szerintem nem látszott az eléggé sápadtábrázatomon, vagyis igazából nem tudom, hogy sápadt vagyok-e, de szerintem ez lehetek egy heti kóma és a majdnem halál után.

- Kisasszony, jó látni, hogy tartósan fent van. Remélem nem fárasztották le nagyon - mondja az orvos, miközben az ágy mellé sétál. - Fájni fog, de most fel kell ülni, látnom kell, a sebet - világosít fel, de elbizonytalanodik egy pillanatra. - Biztos benne, hogy a többiek előtt?

- Persze - bólintottam. - Elvégre csak a hátamat nézi meg - mondtam gyengén.

- Én nem… de ahogy akarja. Kisasszony - néz egyenes Camille irányába - segítene nekem, ahogy láttam ön jól ért a gyógyításhoz.

- Én? - kérdezte Camille és érezni lehetett, hogy meglepi a kérés.

Igazából nem tudom min lepődött meg. Talán azon, hogy megkérték, vagy azon, hogy egy tűzidomár, vagy valaki, aki a tűz népének tagja nem beszélt vele tiszteletlenül és lekezelően. Mindenesetre a lány bólintott, majd oda jött a másik oldalamra.

- Remek. Gwendolyn, ha jól emlékszem ez a neve - fordul felém, mire jóváhagyólag bólintok. - Lehet, hogy fájni fog, de mindenképpen fel kell ülni, hogy meg tudjam nézni a hátán a sebet. Magának csak annyi lesz a dolga, hogy húzza fel magát mind addig, amíg ülő helyzetben nem lesz.  Persze ebben a kisasszony is és jó magam is segíteni fogunk - mondja kedvesen az orvos, majd a kezét nyújtja, Én egy rövid ideig bizalmatlanul nézek rá, de végül beadom a derekam és egy sóhaj kíséretében megragadom a kezét. Ugyan azt csinálom Camille kinyújtott kezével - mondjuk, itt nem tétovázom, mivel Camilleban megbízom-, majd megpróbálom felhúzni magam.

Nem fogom tagadni, iszonyatosan fáj. Szinte érzem, hogy megint belém döfnek egy kést majd meg is forgatják. De nem tehetek semmi, csak hagyom, hogy az izmaim dolgozzanak és feszüljön a hátam.

Valószínűleg csak pár percig tart a folyamat, nekem viszont egy életnek tűnt. Komolyan, életemben fájt annyira mindentagom. Szerencsére Camille és a doktor erősen tartottak, majd miután, az orvos végzett, lassan és gyengéden visszafektettek. Irtóztatóan jó érzés ismételten a puha párnán feküdni, ám amikor körülnézek a társaim döbbent tekintetével találom szembe magam, vagyis a tűzidomárok döbbent tekintetével és Camille… nos azt nem tudom megmondani, hogy az ő arcán mit látok. Döbbenetet, szánalmat vagy esetleg sajnálatot, esetleg egyszerre mind a hármat?  Azt hiszem, hogy az életben nem fogom kiismerni Camille érzéseit, mert olyan jól rejti őket. Azt nem mondom, hogy nincsenek neki, mert biztosan vannak, mindenkinek vannak.

- Miért néz így mindenki? - kérdezem rekedtes hangon, mint aki lenyelt egy borotvapengét. Igazából nagyon reménykedem benne, hogy ez nem marad így, ha már ilyen lesz végleg, akkor akár meg is némulhatok, mert ez így nem éppen jó.

- Én meg kérdezetem, hogy biztos akarja-e mivel…

- A kezed - szakította félbe Camille az orvost, majd a fiúk felé intett. - Ők nincsenek hozzászokva az ilyen látványhoz - mondta szárazon, majd amikor rám nézett sóhajtott egyet és megrázta a fejét. - Mind a három aranyvérű idióta, így nem tudják felfogni azt, hogy minket az ő fajtájuk komolyan kínoz, ha valami nem tetszik neki - mondta szárazon.

Éppen válaszolni akartam neki, amikor valaki összeütötte a tenyerét.

- Nos, mind nagyon örülünk, hogy Gwendolyn kisasszony végre megához tért, de ettől még pihenésre van szüksége, így mindenkit megkérek, hogy távozzon.

- Doktor Jamison, kint beszélni szeretnék magával, ha nem gond - mondja David, miközben ellöki magát a faltól és már bent sincs a szobában. Szívem szerintem szomorúan néznék utána, de nem tehetem, nincs hozzá jogom. Elvégre ki vagyok én? Egy egyszerű lány a déli víz törzséből, ő meg a herceg, akinek nem utolsó sorban menyasszonya van. Igen menyasszonya. De mégis, nem szabadba fájnia, pedig bele tudnék halni úgy, fáj. Tudom, hogy nem helyes, hogy nem vagyok több neki egy problémánál, akit le kell tudnia, de akkor is.

- Akkor mi is megyünk. Nos, jobbulást - mondja Alec, majd Harry társaságában elhagyja a szobámat. Ketten maradunk Camille és én. Ő nem megy. Várom, hogy mondjon valamit, va bármi, de csak áll és néz maga elé. Egy ideig figyelem, ahogy pásztázza a kórtermet, majd megfordulok, és kinézek az ablakon, ahol élénken sütnek be a napsugarak. Komolyan az élet iróniája, hogy itt vagyok a fővárosban, erre betegen itt fekszem, és mindenki azon reménykedik, hogy éljem túl azt, hogy valami idióta meg akart gyilkolni. Gyilkolni. Most, hogy jobban belegondolok egészen idáig senkinek semmi oka nem volt arra, hogy bánoson. Nem voltam én annyira érdekes, csak egy gyógyító a sok közül, most meg hirtelen Ő lettem. Az, aki kilátszik a tömegből. Igazából nem akarom én ezt, olyan akarok lenni, mint a madarak, amik az ablak előtt repülnek, szabad, de átlagos, csak egy lány a tömegből…

Nem tudom, hogy mikor nyomhatott el az álom, de amikor kinyitom a szemem, a kórteremben sötétség uralkodik, a néma csendet a mellettem álló gép zaja törte meg, néha-néha amikor csinált valamit. Igazából nem vagyok hivatásos orvos így az ilyenekhez nem értek. Nem zavartattam maga különösebben, csak megfordultam, amikor valami mozgást vettem észre a sarokban. Már éppen felsikoltottam volna, amikor egy fekete kesztyűs kéz tapad a számra. Kapálózom, rugdosom, de nem megyek vele semmire túl gyenge vagyok úgy mindenhez.

Tudom, hogy itt a vég. Régebben sokszor gondoltam rá, hogy mit fogok csinálni az utolsó perceimben, vagy mire fogok gondolni, esetleg, kinek az arca fog egyből eszembe jutni. De érdekes módon ilyesmiről szó sem volt, semmi ilyesmi nem történt. Nem perg le előttem az életem, nem gondolok a családomra, a barátaimra, Rá. Nem, kapálózom és küzdök. Igen, a küzdelem tölti ki minden egyes gondolatomat, mert élni akarok, minden egyes porcikám élni akar.

- Abba hagynád végre? - kérdezi egy ingerült, de mégis ismerős hang. Ami azt illeti, annyira meglepődöm, hogy védekezni is elfelejtek. Igazából sok mindenkit gondoltam az elmúlt pár másodpercben a támadómnak, de rá nem számítottam. Vagyis arra nem számítottam, hogy meg akar ölni, vagy talán mégsem akar. - Köszönöm - sóhajt végül, majd leveszik a kezét a számról.

Legszívesebben egyből nekiesnék, hogy mi a fenét képzel magáról, de túlságosan lefoglal az, hogy ismét kapok levegőt. Eleinte kapkodom be az oxigén, majd pillanatról pillanatra helyre áll a légzésem. Mindenesetre nem szólalok meg várom, hogy ő mondja mit szeretne, miért van itt, mert kettőnk közül nem én törtem be éjnek évadján egy korházba, egy beteghez. Igen, határozottan nem én vagyok az, akinek itt beszélnie kell. Mindenesetre, amit meredten bámul maga elé, én feltornázom magam ülő pozícióba, ami megjegyzem, nagyon fáj, de nem törődöm vele, most nem, mert ahogy elnézem az arcát olyan, mintha valakit gyászolna, mind azon felül túl kel tennem magam azon a sokkon is, hogy egyáltalán érzelmeket vélek felfedezni rajta.

- Van egy alkum a számodra - kezd bele minden kertelés nélkül, mire érzem, hogy felszalad a szemöldököm.

- Egy alku? - kérdezem halkan, és azt hiszem, hogy túlságosan is kíváncsian.

- Igen - bólint, majd talán ismeretségünk óta először tisztán a szemembe néz és beszélni kezd, én meg hallgatom. Nem szólok bele, mert nem tudok. Minden annyira ki van tervezve, hogy az már fáj. Minden egyes részlet a helyén van, minden egyes bakira ügyelve van, amit ellehet követni, és azt kell mondjam, hogy nem lehetetlen, amit mond. Nehéz, főleg az én részem, de megvalósítható. Szívem szerintem egyből igent mondanék, de van még egy kérdésem háta, egy, amit nem értek.

- Miért? Miért akarsz nekem segíteni, hogy kiszabadítsam a nővéremet?

- Nem neked akarok segíteni - mondja legnagyobb meglepetésemre.

- De…

- Erre most nincs idő, jönnek az őrök. Mit mondasz igen vagy nem? - áll fel a székről, ahol egészen idáig ült. Habozok egy kicsit, mert bármennyire kiváló is a terve, sokan összefogan törni, még ha csak időlegesen is. Túl sok könnyet fognak hullatni, de nem értem mire jó ez, miért nem lehetnek benne ők is. Nem értem.

- Szóval? - kérdezte sürgetőn, mind emellett kiéreztem a hangjából a sürgető idegességet.

- Sok kérdésemre kell még válaszolnod, de…

- De?

- Rendben - hunyom le a szemem, és valamiért azt érzem, hogy borzalmas nagy hibát követek el, hogy nem lenne szabad belemennem, hogy ez butaság, de már késő. Kimondtam, benne vagyok. Szinte reszketek az egész testemben, ha arra gondolok, ami a kezdetét fogja venni. És aggódom, borzalmasan aggódom. Nem magam miatt, én már régen nem érdeklek senkit, mindenkit csak az Avatar mivoltom érdekel, amit meg tudok érteni. De ő, ilyen állapotban össze fog törni. És én nem leszek ott, nem lehetek ott. Pedig segítségre lesz szüksége…

Napok telnek egymás után. Alec, Camille és Harry szinte minden nap bejönnek meglátogatni. Az állapotom javul, de félek, hogy mi lesz ez után. Néha azt szeretném, hogy bárcsak közölhetném, hogy még sincs rendben, nem megyek bele, nem lesz jó. De nem tehetem, nem árulhatom el őt a többiek előtt. Néha a szemkontaktust keresem, de aztán meggondolom magam, minden jelárulkodó lehet, minden egyes jel.

Aztán az egyik nap furcsa dolog történik, csak Harry jön be. Aztán a másik nap és a következőn is. Nem beszél sokat, sőt, alig. Ha megszólal, akkor csak az időjárásról esik szó, vagy az állapotomról. Amikor a többiekről kérdezek, tereli a témát, vagy kinyög valami kurta választ, de nem néz a szemembe. Érzem, hogy hazudik és tudom, hogy eltitkol valamit előlem. Ez kimondottan fáj, de nem teszem szóvá, minek? Majd elmondják, hogy miért nem voltak, az meg hogy David felém sem néz, már nem érdekel, elvégre nem vagyok több neki, mint egy préda, akit el kell kapni és kézre kell deríteni.

Aztán egyik nap minden megváltozik. Éppen a szoba egyik ablaka előtt állok és a városlakókat figyelem, amint teszik a dolgaikat. Olyan furcsa látni, hogy ők is úgy élnek, mint mi. Csak más közegben. Persze mindig tudtam én, hogy annyival nem különbek, de akkor is, furcsa így látni, mert bennünk a zsarnok képe van bennünk a tűz népéről, nem a hétköznap gondtalanul élő emberek.

- Zavarhatok? - szólal meg mögöttem egy halk, szinte már elgyötört hang. Eleinte nem is hiszek a fülemnek, hogy be méltóztatott jönni, meglátogatni, de amikor megfordulok, még ott van személyes valójában.

- Persze, elvégre te vagy ennek az országnak a hercege, azt csinálsz, amit akarsz - vonom meg a vállam hidegen.

- Gwendolyn - mondja, de van a hangjában valami őrületesen furcsa, valami gyászos fájdalom. Ez megijeszt, még életemben nem láttam ilyenek. Igaz, most hogy jobban végignézem olyan, mintha nem aludt volna napok óta, mintha okolná magát. Ezt a testtartásából tudom, valamint onnan, hogy egyfolytában olyanokat, mond, hogy; „Ha nem vagyok ott…” meg „Ha nem arra megyünk…” és hasonlók.

- David - teszem a vállára a kezét - minden rendben? Jól vagy?

- Meg halt Gwendolyn és az én hibám…

- Ki holt meg? - kérdezem, és nagyon rossz érzésem van, de nem kapok választ, így megismétlem a kérdést. Már komolyan azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, amikor halkan suttog egy nevet. Egyből megértem, de azért megkérem, hogy ismételje meg, hátha rosszul hallottam.

- Gwendolyn, Alec meghalt…